Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: Útinapló
Ez jár az eszemben itt, a falu küszöbén, és az, vajon hány kommunista mutat példát másoknak Kecsőn: és még arra is gondolok, hogy milyen jótanácsot kapnak a falu kommunistái Tornaijáról a járási székhelyről? Nem tudom. Azt hallottam, hogy az utak dolgát intéző járási tervhivatal jól működik. Azt rebesgetik, hogy fülig vannak a tervekkel, olyannyira, hogy nem látnak túl a határerdőn, amely elválasztja Kecsőt a székvárostól. A falubeliek úgy segítenek ezen, hogy egyelőre zabbal jelölik az utat. No meg emeletes épületek sorával, de az már csak itt van, ahol nem kell eligazítás. Én ugyan rászorulok, mert ki tudná kiválogatni, melyik a nemzeti bizottság épülete, melyik az iskola, mikor a most épülő házak túlnövik őket. Kicsinyek nagyok A gyerekek is kinőnek az iskolás időből, a Berek-oldali szánkálásból, és serkenő bajusszal bizonyára más véleménnyel lesznek a világról, a szövetkezetről, mint most. Bár eljátszom a bizalmukat azzal, hogy előveszem emlékeztető jegyzetfüzetemet, mégis komoly útbaigazítást kapok a gyerekektől. A pöttyös orrú Kubík Ilonka csillagvirág-szemei behúzódtak a sűrű pillák mögé és egyre csak azt kérdezgeti, minek írogatom amit ők mondanak. Az igazat mondom, de így sem tér vissza a bizalom. Belátják, hogy az írónak írnia kell, de miért éppen azt, amit ők beszélnek. Ügy érzem, ezt gondolják, amikor mutatják az utat. A nemzeti bizottság épülete az iskolával szemben áll, a kertek alatt, ami itt annyit jelent, hogy fönt a cipódomb oldalán. Kecsőn ez a Kertalja. Egy mérges asszony, Tóth Jánosné áll a kapuban egy törött jászol ügyében keresi a szövetkezet illetékes emberét. Társbérletben egy házban van a két fontos intézmény, így kerülünk össze, hogy már is elváljunk, mihelyt az asszony megmutatja, hol találom Molnár Barnát, a nemzeti bizottság titkárát. A hivatalában azonban hiába keresem. A Felvég felé veszem az utamat, ami meg lent van a nevenincs patak partján. Furcsa elrendezés. Amit lent keresnék, az fönt van, a fönt meg lent. Már ott is állok a patak partján, velem szemben belet mosó asszonyok állnak a vízben, tőlük kérdem, hol lelhetném meg Molnár Barna elvtársat. — Itt a közben, ni — mondja egy nadrágos, barna asszony. — Csak vigyázzon, mert harap a kutya! Kerülök egyet, gondolom. Nem a kutya miatt, inkább azért, hogy nappali fényben ismerkedjem a faluval; a beszélgetés ráér este is, ha már úgy esett, hogy egyszeri keresésre nem találtam a titkárt. Találok mást. A patakban egy lány áll, előtte mosott ruhák. Öblöget. Körös-körül a hegyekben hóbunda, a Máloldál barázdás oldalát simára takarta a hó, a lány meg csak öblöget. Köszönök, visszaköszön. Kérdéseimre nevetve válaszol. Megtudom, hogy Kovács Irénkének hívják, tizenhat éves, elvégezte a nyolc osztályt s a pataknak nincs neve, csak patak, de éppenséggel kecsői patak is lehet, hiszen itt a forrás, a kút, egy ugrásra. Kérdezem a fonóházat, mire megtudom, hogy ma este Tóth Irmuséknál jönnek össze, de nem fonni, hanem varrogatni, kézimunkázni. A fonás már kiment a divatból, mondja, sem a rokka, sem az orsó nem forog, nem pörög. A hagyomány megmaradt, mert hová is mennének a téli estéken.
