Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - Furcsa Világ
ugyan a kendős vénasszonyra, akivel anyja beszél, de a kutya jobban érdekli. Hisz olyan furcsa sárga szeme van és a pofáját is feltartja .1. Még az utcáról is visszanéz rá, amikor anyja átkokat morogva becsapja a kaput. Érdekes állat... Nem is nagyon érti, anyja miért magyarázza, hogy a parasztok előtt sírjon... A másik háznál is kutya ugat. Ez még furcsább. Hosszúszőrű és szürke. Dühösebb is, mint a másik. Ha Loló csak megmozdul, már ugat is. Ezért aztán kavicsot rúg feléje. A kutya dühödt ugatással ugrik előre. Anyja felkapja. Szidja a kutyát meg a gazdáját. De amikor kiérnek az útra, szidja bizony Lolót is, amiért elfelejtett sírni. A harmadik háznál nincs kutya. Eszébe is jut a tanítás. Már a kapunál nyafog és bömböl: — Éhes vagyok! Jutalma egy nagy körte. Jóízű. Csorog a leve. Mit bánja ő. Most már minden háznál sír és ordít: — Éhes vagyok! ■ Estére szürkül, mire hazaérnek anyjával a Péróba. Loló fáradt, de jókedvű. Hevülten izeg-mozog, amikor anyja kirakja a faluban szerzett vacsorának valót. Nem eszik. Nem éhes, de ha Kalira, Pusára, Ferdire néz, akik mohón esznek, olyan mintha szeme sarkában gúny, irigység csillogna ... Nemsokára különös látogató érkezik a házba. Szőke férfi, akit Loló nem ismer. Hiába keresgél emlékezetének képei között. Nem ismeri. Figyelni kezd. Apja és a látogató beszélgetnek. A cigányokról van szó. Többet bizony mit sem ért. Csak azt látja, hogy apja valahogy bizonytalan most és félszeg. Nem olyan mint máskor. Nem parancsol, nem szitkozódik, nem is nagyon beszél. Ez nem tetszik Lolónak. Inkább hát hallgatja a látogató szóáradatát, mely zeng, mint valami kedves, lágy muzsika. Rábeszél, kérlel és magyaráz az idegen. Loló egészen beléfeledkezik a hallgatásba — és róla is megfeledkeznek. Mégse! A látogató most róla beszél valamit. És hozzá is lép. Megsimogatja a fejét. Loló rámosolyog. Mosolyog az idegenre. Akkor is, amikor az elmegy és visszaint neki az ajtóból. ■ A tanító volt... Mondogatja, ismételgeti még csuparongy takarója alatt is .. . Közben tekintete eltéved a fölidézett képek rengetegében. Bágyadtan lehunyja szempilláit, de ajkán ott marad a mosoly. Alszik és mosolyog. Elmúlt a napja. Nem hallja már a szóváltást. Apja, anyja nyugtalan beszédét. Testvérei lármáját. Kárász bácsi szidalmait. A részeg Jocó viháncolását. Alszik és mosolyog. Loló csak napkeltekor ébred majd, mint a hajnalka-virág. Napkeltekor, amikor már felhő sem lesz az égen. Loló a jövendő boldogság. Körötte még furcsa, még furcsa a világ, de ő a jövendő boldogság.
