Irodalmi Szemle, 1960

1960/1 - Tóth Elemér: Juhászbánat

Tóth Elemér

Qukáizlmnat

Bú

sul a juhász, kit elhagy komondora,

A nyüszítő, lompos, csaholó cimbora, Fehérmárvány fogú, hűséges Szerető,

Magának mindenütt élelmet kereső,

Aki ahnyi: Nem! több, mint egy igaz barát, Megosztottad vele szíved búját, baját,

S most töröd a fejed hasogató kínban,

Mért tette? Hová ment? nem adsz neki zsírral Megkent kenyeredből úgy gondolod, — soha,

S az ól-sarkát lesed, máris dobnád oda,

Várod, ha feltűnne az öreg cimbora.

Várod — ha feltűnne kicsi borzas feje,

Még a sajtárnak is lenne egy kis teje Számára, csak jönne — becsapott az igaz,

S te megbocsátottad, legyen ez a vigasz.

S a jótett öröme kibomló gombolyag,

Szívedből húzódó fényes acél-vonat.

Ha jönne, de nem jön, hiába is várod,

Szíveibe cseppenő fényes öröm helyett keserűn sikolt fel béna csalódásod.

Búsul a juhász, kit elhagy komondora,

Mint a szomorúfűz. — Miért ilyen? Soha Nem tudta meg senki, (csak nekem mondta el. Csak én próbáltam meg titkába belesni. —

— Én a kigyúltszemü, a bolondos ember,

E dzsungel-kutatás tett ilyenné engem.

Ismerni akartam az embert, a valót,

Nem szembehízelgőt, nem képmutatót.

Egy lépéssel mindig szaporábban léptem,

S nem előre, sajnos, mindig hátra néztem...

Áll a szomorúfűz, sajnál, de nem engem,

Nekem nincs szeretőm, nekem nincs jókedvem, Én már nem bírom itt e vad harcot állni, Kirohanok, ki én — történjék akármi,

Hogyha ezer csillag szakad is nyakamba, Kirohanok — ki én, ha kell hát magamba.

Én már megutáltam ezt a sok rossz embert, Akit csak az enyém érdekel és kendert Akasztanának — hadd égjen, ha a másé —

A csűrje, a háza; szép fiatal lánynak Hogyha már ég, égjen összes hozománya.

Ezt sajnálja ő is, tudom ezt sajnálja ...

Hosszú út mögöttem, már hogy elindultam, Csillagok lámpása világítja utam.

Mérföldes lépteim alatt kong az érchegy,

Hej, most már ne hátra, csak előre nézzek!...