Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - FIGYELŐ - Küfer István: írások mérlegen stilisztikai szempontból

ségeket, hanem a várost és lakóinak lelkét, ha a falusi szemlélet alapján is.

Ozsvald költészetének lassan kialakuló egyhangúsága éppen élményanyagának egyhangúságából fakad. Múltábrázolásainak, gyermekkorának, falusi alakjainak spontán pártossága ma még természetesen és művészien ható mindkét kötetében, de itt is őrizkednie kell az elszürküléstől, amelynek példája a csordakúttal kapcsolatos hangulatának megismétlődése. (Júdása én nem lehetnék, 21, 42. p.) Amennyire spontán pártossága a múlttal kapcsolatban, annyira nem érezzük ezt a pártosságot a jelen ábrázolásában, s ebből a szempontból Ozsvald is azokat a fiatal költőket példázza, akik megijedve az ötvenes évek elejének futószalagszerűen gyártott „irányverseitől“, az ellenkező végletbe csaptak és nem akarják „el- szürkíteni“ költészetüket olyan versekkel, amelyeknek éppen nem a múlt, hanem a jelen és a jövő pártos ábrázolása a fő jellemvonása. Pedig Ozsvald esetében éppen ez is az elszürkülés egyik összetevője.

Nem hallgathatjuk el, hogy Ozsvald kísérletezett költészetének felfrissítésével már első önálló kötetében is, csak — talán mert ezek a kísérletek nem sikerültek — hamar el is fordult tőle. A vonatból című versének második része a példa erre:

Megrakott csillék csikorognak a Hernád partján, s száll az ének. a bággerek fürgén forognak, rakják a csillogó vasércet.

(Tavasz ... 23. p.) Aki csak kevéssé ismeri is Ozsvald költészetét, rögtön látja ezeknek a soroknak a tartalmi és formai szegénységét. Hasonló verset találunk második kötetében, ahol szintén éles kontraszt van az első és a második versszak között és semmiképpen nem tesz jó hatást az olvasóra a „zengő kalapács győztes éneke“. (Oh, megérted-e már?

— Júdása ... 41. p.) Ilyen fajta kísérletezést szerencsére keveset találunk Ozsvaldnál. Említettük már és nem hiábavaló ismét hangsúlyozni, mert sok költőnél nem tehetnénk — hogy Ozsvald meg tudta teremteni a tartalom és a forma egységét. Leszűrt, értékelt élményanyagának elmondásához kikristályosított, egyszerű, poeta ductushoz méltó formát választott, amint Turczel is megállapítja Ozsvalddal foglalkozó cikkében. (Arcképvázlat egy fiatal költőről.) Nem véletlen, hogy először formai szempontból vizsgálta Ozsvald költészetét mondván, hogy formaművészete legjellemzőbb költői portréjára — és eből kiindulva „könnyebben tudunk választ kapni költészetének további kérdéseire is.“

Ezek közül a „további kérdések“ közül számunkra most az a legfontosabb, hogy kikutassuk Ozsvald költészetének a jövő felé

mutató vonalát, legalább is annak csíráit. Júdása én nem lehetnék c. kötetében kétségtelenül feltűnik két dolog, ami elüt előző verseitől: az egyik a szimbolizmus felé való fordulás, a másik pedig bizonyos fokú formai kapkodás, formakeresés.

Első kötetében alig-alig találni szimbolizmust, az utóbbiban pedig néha versek közötti szimbólum-rendszerről is beszélhetünk. Ilyen a Borkóstoló, a Szőlőkarók és a Jegenyék c. verset formailag is és tartalmilag is összekapcsoló szimbólum-rendszer. Ozs- valdnak ezek a versei azt mutatják, hogy már nem elégszik meg falusi élményeinek, a faluval kapcsolatos gondolatainak egyszerű, nála megszokott kifejezésével, hanem éppen az egészséges szimbolizmus segítségével mélyíti el és frissíti fel élményeit és elmondásukat. Szerencsés dolognak látszik — és Ozsvald poeta ductus-voltából fakad, hogy fejlődésének előremutató vonásain egyszerre látszik a tartalmi és a formai kísérletezés. Meditáció című klasszikus formában megírt verse, amely talán előhangja egy újat adó korszaknak, a legjobb példa erre. Ennek a versnek komoly mondanivalója van, szinte a legsúlyosabb Ozsvald összes versei közül: rádöbben arra, hogy elvesztette igazi, élő kapcsolatát a faluval, a várossal pedig nem találta meg. Ez nem más, mint annak felismerése, amit költészetének egyhangúságáról, vagy inkább egyoldalúságáról mondottunk. Ezeket a nehéz gondolatokat kitűnően éreztetik a súlyosan gördülő időmértékes sorok. Ügy érezzük, Ozsvaldnak egy ilyen belső vívódásra, tépelődésre volt és van szüksége, amely felszakítja benne az új mondanivalókat befedő, egyre vékonyodó kérget: a múlt emlékeinek fályolát. Hogy ez a vívódás megindult, arra jó példa a Meditáció Ozsvald eddigi költészetétől elütő klasszikus formája — a formakeresés jegyében, s ugyanezt a vívódást és az annak megfelelő formakeresést figyelhetjük meg a Pozsonyi esték c. ciklusban. Az éjfél már határozottan új hang kezdete:

Csend, éjfél, csillagok.

A város pihenni tér.

Szűk sikátorok kopott macskakövén kopog a léptem s játszik a fény egy álmos kirakat párás üvegén.

(Júdása... 76. p.)

Ozsvald költészetének ezek az elszórt új vonásai még csak azt jelzik, hogy megindult valami erjedés, az új mondanivaló utat keres magának, azt azonban a jövő mondja meg, hogy ez a forrongás tovább tart-e majd és ha igen, milyen lesz a tisztulás.