Irodalmi Szemle, 1960
1960/4 - Veres János:: Fegyverek árnyékában
ruhájától élesen elütött két fehér karja. A pincér visszatért Edina asztalához. — Parancsol valamit? — kérdezte, mivel látta, hogy a lány megitta a málnát. — Nem, köszönöm, — mondta Edina. — Egy csésze kávét? — Köszönöm. A pincér a lány füléhez hajolt. — Egy Rátkai Józsi nevű pincérrel nem találkozott véletlenül odakint ? Együtt dolgoztunk a háború előtt. Azt mondják, Hannoverben él. — Nem tudok róla. — Fenyőékre biztosan emlékszik, — mosolyodott el a pincér, — a lányuk itt járt gimnáziumba. Talán osztálytársak is voltak ... — s kérdőn nézett Edinára. — Eggyel feljebb járt, — mondta Edina. — A fiam udvarol neki, — mondta a pincér és büszkén kihúzta magát. — Bocsánatot kérek: itt marad a városban, Edina kisasszony? — Kassán fogok dolgozni, — felelte Edina. — A bútorunkért jöttem. — Ö, Kassán. Szép város. Kinél van a bútor ? Nem tudja, kik laknak a helyünkön? — Hogyne tudnám. Látja, elfelejtettem megmondani. Prídavka mérnökék. Szentmártonból jöttek. Rendes család. Elhallgatott s összehunyoritott szemmel végignézett az éttermen. — Azt hiszem, Zoltán úr együtt dolgozik Prídavkával. — ‘Megcsóválta fejét: — Azért nem vagyok egészen biztos benne. A lány a három fiatalt nézte, akik ösz- szedugták fejüket az asztal fölött. — Mennyit keres egy főpincér Lübeck- ben? — hallotta a kérdést valahonnan messziről. — Nem tudom, — mondta halkan a lány s a pincér kiváncsi tekintetét látva hozzátette: — Sajnos, nem tudom megmondani. A pincért elhívták az asztaltól, s Edina lehajtotta fejét. Teste most hűvös volt, csaknem hideg. Fejében nem volt gondolat, üresnek érezte magát, szíve alig dobogott. Őszhajú, ingujjas férfi lépett be az ajtón. Edina rögtön megismerte, Jagodics volt, a hársfa-utcai trafikos. A férfi körülpillantott. Edinát is szemügyre vette, de nem ismerte meg. Beljebb jött s nem messze a lány asztalától ismét megállt. Edina a kabát után nyúlt, mert attól félt, hogy a férfi megszólítja és el kell neki mondani, mi minden történt velük a hat év alatt. Jagodics odament az asztalhoz és újságpapírba göngyölt csomagot húzott ki a zsebéből. — Békebeli cigaretta, — mondta borízű hangon Edinának. — Egyiptomi. Olcsón adom. A lány másfelé nézett, a, ballonkabátot ölében tartotta. A kövér pincér újra Edina asztalánál termett. — Fizetek, — mondta Edina. — Hol tölti az éjszakát? — kérdezte a pincér, miközben elővette számolótömbjét. — Ismerősöknél? Itt nálunk nagyon szép szobák vannak. Pompásan átalakították a hotelt... Ezek a csillárok is vadonatújak ... Szívesen elvezetem a portásfülkéhez. Jagodics közben letette a csomagot az asztalra. — Ne szalassza el az alkalmat, — mondta a lánynak. — Legyen szíves, kísérjen ki, — mondta Edina a pincérnek és felállt az asztaltól. — Itt alszom a szállodában. Kitöltötte a bejelentőlapot és átvette a portástól a szobakulcsot. — Kényelmes szobája lesz, — mondta a pincér. — Remélem, holnap nálunk reggelizik. — Igen, valószínűleg, — felelte a lány. A pincér eltűnt a folyosó végén. Edinának eszébe jutott, hogy Dobosék felől elfelejtett érdeklődni. Megbánta, hogy kivette a szobát, hiszen Doboséknál megszállhatott volna. A vágy, hogy Klárit, Ferit és a kedves, öreg Dobos bácsit viszontlássa, egyszerre újra felparázslott benne. Visszament a portásfülkéhez, megkopogtatta az üveget. A borostásarcú, kopasz portás kinyitotta az ablakot. — Nem ismeri véletlenül Dobosékat? — kérdezte Edina. — Dobos Bálint gimnáziumi tanárt. A fiát Ferencnek hívják. Nem tudom, ott laknak-e még, ahol
