Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - Veres János:: Fegyverek árnyékában

azelőtt. A háború alatt a Tópart utcában laktak.

— Dobos, Dobos ... — A portás meg- vakarta borostás állát, aztán felkapta a fejét. — Jaj kérem, a házukat telibe találta a bomba. A tanár urat meg a menyét betemette a törmelék. Negyvennégyben karácsony előtt, mikor kimentek a németek, nagy bombázás volt itt, kérem ... A sógorom is elpusztult. A fejét meg se találtuk a kövek közt.

Villát vett fel az asztalról és megpiszkálta a szalonnát, mely a szeszfőzőn pirult, kis kék lábasban.

A fülke mellett kijárat nyílt a szűk udvarra, melynek túlsó oldalán tárva állt a konyha szárnyas ajtaja, ahonnan edénycsörömpölés és vidám női. beszéd hallatszott. Az egyik lány dalolni kezdett, mókásan elnyújtva fújta a slágert:

„Csuuupa kööönnnny a szobááááám,

haaaa neeeem vagy náááálaaaam ...“

Edina kinyitotta a nyolcas szoba ajtaját. Letette a bőröndöt, és sokáig állt a szoba közepén. Az ablak az utcára nézett, a szemközti ház emeleti szobáiban még nem égett a villany.

Ledőlt a kék paplanra, arcát oldalt a párnára hajtotta. Csend volt, csak a rosz- szul elzárt csapból csöpögött a víz.

Akkor is ilyen este volt. Sűrűsödött az ólmos szürkület, s messziről néha tompa ágyúdörgés hallatszott. Később cse- peregni kezdett az eső, s a németek szitkozódva másztak be a teherkocsik ponyvája alá. A tüzérek öt óra tájban hideg, szitáló esőben hagyták el a várost. Edina a második bőröndöt nyitotta ki, hogy belerakja apja civil ruháit. Pénzes az asztalnál ült, három tiszttársával. A behulló szürke fény gyöngén csillogott az asztalon álló üvegen és borospoharakon. Várkői zászlós cigarettát tartott kezében, a kék füst sebesen kígyózott fölfelé.

A teherkocsik elmentek, kint a verandán egyhangúan csöpögött az esővíz.

— Keieten megint előrenyomultak, — mondta az orvos, aki háttal ült a világosságnak, s csak alakjának körvonalai látszottak. — Ha így haladnak, néhány hét múlva Bécs határában lesznek.

Benedek hadnagy ingerülten felkiáltott:

— A szentségedet, hogy beszélhetsz így, Béla?! És a „fau három“? Az új fegyverek bevetése minden pillanatban várható.

Pénzes és Várkői mozdulatlanul ültek. Az orvos csöndesen válaszolt:

— Eredj a fenébe az új fegyvereiddel.

Pénzes felemelte kezét. Hangja fáradtan csengett.

— Urak, urak ... Ne civakodjatok. Kár a szóért: világos, hogy ha az új fegyverek bevetésre kerülnek, a háború arculata gyökeresen megváltozik.

Görnyedt testét köpeny takarta a fű- tetlen szobában.

Várkői csúnya arca mosolyba rándult. Tábori sapkáját feljebb tolta homlokán.

— Ügy, úgy ... csitítsd a rakoncátlanokat, János bátyám. Ügy, mint a számtanórán a gimnáziumban.

Benedek sötét pillantást vetett az orvosra.

— Nem szenvedhetem, ha valaki kételkedik a németek győzelmében.

Várkői Pénzeshez fordult.

— Tudsz már valami biztosat? Mikor indulunk?

— Azt hiszem, holnap délután, — felelte Pénzes. Megfogta poharát.

— Minden az új Európáért történik, — mondta gúnyosan Várkői.

Benedek átvetette karját a szék támláján.

— Amelyben szentistváni hazánk lesz a német birodalom mellett a második leggazdagabb ország.

— Magától értetődik, — mondta halkan Pénzes és felemelte a poharát.

A ferdén hulló esőcseppek végigfolytak az ablaküvegen.

Nyílt az ajtó, Terényi jött vissza. Kezében teli borosüveget hozott, letette az asztalra.

— A napokban háromszáz honvéd ment át a megszállott területre — mondta az orvos.

— Megint a londoni rádiót hallgattad,

— mondta Benedek. — Egyszer megjárod vele.

— Megnyerjük a háborút, — mondta Terényi.

Pénzes az oldalát kezdte tapogatni.

— Megint érzem a májamat, — mondta. — Talán a bortól. Ez már nem hagy el.