Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - L. Mňačko: Duklai legendák

törmelék az emlékmű körül. Egy pillanatra torkomban vert a szívem. Ki jár itt ezen a késői órán? Szememet meresztettem a sötétbe, de nem láttam semmit, vakított az alulról világító reflektorok fénye. Ekkor a lépések mintegy tétován és kényszeredetten megálltak. Aki ide jött, alighanem észrevett a lépcsőkön. Kis ideig így álltunk egymással szemközt, én a fényszórók vakító világában, az ismeretlen valahol a sötétben.

„őrült vagyok, csak az éjjeli őr lehet, ilyen emlékmű nem maradhat éjjeli őr nélkül,“ — gondoltam. De nem őr volt. Furcsa módon, a bronzba öntött vöröskatonán kívül nem őrködik ott senki. Gondolataimat tétova, kissé félénk, csendes női hang szakította félbe.

— Magának is elesett itt valakije? Talán édesapja?

Különösnek találtam a kérdést. Miért az apám? Elég öileg vagyok, hogy itt fekhessem, ezen a helyen vagy Európa számtalan katonatemetőjének bármelyikében. De aztán rádöbbentem, hogy az ismeretlen asszony lenn a sötétben talán fél tőlem. Hangjában szorongás érzett.

— Nem. Senkim sincs itt. Csak látni akartam ezt a helyet olyankor, amikor az ember egyedül lehet..-.

— Én is egyedül akartam lenni. . . — válaszolt a csendes, még mindig aggódó hang.

— Nem kell félnie tőlem. Különben is ... megyek már, nem zavarom.

— Ö, nem zavar. Maradhat...

— Éppen elmenni készültem, amikor meghallottam a lépéseit.

Csak most pillantottam meg: a lépcső- feljárat sötétjéből feketébe öltözött, hófehér hajú, törékeny öregasszony lépett elő.

„Anya. Ezeknek a halottaknak az anyja ...“ Borzongott bennem a gondolat. De hisz ma találkoztam már vele, a vendéglő sarkában ült és vacsorázott, akkor nem volt feketében.

— Láttam ma a szállodában... — mondtam, hogy ne hallgassunk. — De igazán nem akarom zavarni.

— Maradjon csak. Tudja, ma van Karéi születésnapja. Minden évben ilyenkor eljövök ide.

— Messziről jött?

— Prachaticéből, ha tudja, hol van.

— Valósággal a világ túlsó végén. Egyedül jött?

— Egyedül. Senkim sincs. Karéi valahol itt van, Karéi a fiam. A németek megtudták, hogy beállt a keleti hadseregbe, letartóztattak engem és a férjemet is. Én hazajöttem... — majd csendesen hozzátette:

— Ma lenne negyven éves. Nem is tudom, hol fekszik . . .

— Biztosan tudja, hogy itt esett el?

— Biztosan. Negyvenhétben egyik bajtársa elhozta a naplóját. Az utolsó feljegyzések itt keltek. A bajtársa sem tudott közelebbit róla. Ezért járok ide, s nem a duklai temetőbe. Ez itt azoknak a temetője, akikről nem tudnak mást, csak annyit, hogy valahol ezen a vidéken estek el...

Hogy végiggondolt ez az asszony mindent, százszor is megbizonyosodott az igazságáról. Milyen szörnyű logika rémlik a szavak hátterén! Nem tudnak róluk mást.. . nem tudnak róluk mást. . . Tegnap találkoztam egy emberrel, akinek ott fönn sírkőre vésték a nevét, a halála napját, mégis itt van, itt él, hadseregünk alezredese, s néha ide jön megnézni saját sírját. De nincs szörnyűbb a hátramaradottak részére, mint egyre gyöngülő reménnyel arra gondolni, hogy mást nem tudnak róla... talán itt fekszik, ama számos sír egyikében, amelyeken ez áll: „tizennégy ismeretlen katona“, „harminc ismeretlen katona ...“ és talán ... talán ... talán ... Mit mondjak ennek az anyának? Mit lehet mondani ilyenkor? Egyszerre eszembe jutott valami.

— Beszéljen róla. Milyen volt, hogy nőtt fel, mit csinált...

— Ó, milyen volt? Haszontalan. Kiskorában beparittyázta a szomszédok ablakait és egyszer csúnyán betörte a fejét. Kétszer volt tüdőgyulladása. Az iskolában, nem volt éppen a legjobb tanuló, az ötödiket ismételte. Apja azt akarta, hogy jogot tanuljon, de a gyereket elbo- londította a film, erőnek erejével filmszínész akart lenni. Harminckilencben részt vett a prágai diáktüntetésekben, amelyek olyan véresen végződtek. Akkor teljesen megváltozott. Hát ilyen volt. Mindennapi, jókedvű, életrevaló fiú. Negyven februárjában eltűnt. Egyszerűen nyoma veszett.

— Maguk tudták, hol van?

— Nem tudtuk. Csak sejtettük, hogy valahová nyugatra szökött. Aztán üzenetet kaptunk tőle, akkor már javában