Irodalmi Szemle, 1960
1960/4 - L. Mňačko: Duklai legendák
állt keleten a háború. Nem tudom, hogyan sikerült keresztüljutnia a fronton. Az apja, mármint a férjem el akarta égetni a levelét, de én nem engedtem. Talán ez az utolsó emlékem tőle ... Amikor Heyd- richet megölték, a németek házkutatást tartottak nálunk. Megtalálták a levelet... Az öregasszony nyugodtan, szinte személytelenül beszélt, mintha olyasmiről mesélne, amihez semmi köze. A fájdalom már kiégett, s csak emlékek maradtak, eleven erős emlékek, amelyeket megsokszorozott a magány és az öregség. — Akkoriban haragudtam a gyerekre, — folytatta kis idő múlva. — Magamnak is szemrehányásokat tettem, mert érzékenységemmel férjem halálát okoztam. De múlnak az esztendők, az ember gondolkozik, mérlegel, különönsen a magamfajta ember, aki nemsokára búcsút mond a világnak. Azt hiszem, ha nem úgy történt volna, ha nem úgy éltünk volna át mindent, ahogy akkor átéltük, minden szenvedéssel együtt, akkor ma rosszabbul élnének az emberek. Vagy talán nem is élnének. Talán már nem volna semmi. Öreg asszony vagyok, talán nem is érti, amit mondok, az öregek a maguk szemében furcsák és érthetetlenek, de úgy érzem, minden ami él, az áldozatokból. él, az én áldozatomból is, amely talán kicsi, talán fölösleges, de a legsajátabb áldozat, amit ember hozhat. Nekem is részem van mindenben, ami él és gyarapszik, bár drága árat fizettem érte. Ha nem volnának ezek a halottak, nem volnának itt ma élők sem. És a halottak között ott van az én Karelom is. — És magának ... maradt egyáltalán valakije? Hisz nem élhet egészen egyedül . .. — Fiatalember, ezen a világon senki sincs egész egyedül. A fivéremnél lakom, özvegy ember. Együtt neveljük az unokákat. Tudja, a fiataloknak manapság nincs rá idejük. Csak képzelődtem? Vagy talán a szokatlan megvilágítás okozta? Ügy látszott, mintha mosolyogna. Együtt sétáltunk vissza a szállodába. Egész úton az unokákról beszélt, akik nem az ő unokái. A legnagyobb, ki ismerné a természet játékait, szakasztott mása Karéinak. Nagyszerű csibész! Nemrég esett át a második tüdőgyulladáson. Ma persze már nem olyan szörnyű betegség, mint valamikor volt. — Hát a feje? Nem értette. Mi lenne a fejével? — A fejét nem törte be? — Ö, nem, még az ablakokat sem töri be, a mai gyerekek már nem szórakoznak ilyesmivel. A szálloda előcsarnokában elbúcsúztam tőle. Szlovák szokás szerint meg akartam csókolni száraz, kis kezét, de ki tudja, hogyan fogadná, talán elérzékenyülne. Végül úgy köszöntem el tőle, ahogy olyan embertől szoktunk búcsúzni, akivel egyszer találkoztunk az életben és aligha kerülünk össze megint. De valami megmaradt bennem, valami nem hagy nyugton. Dukla. Mennyit írtak össze róla, mennyi mindent írtam már magarri is. Diadal, hősiesség, pengő acél, halott erdő búcsúztatója ... halottak siratása ... de hisz Dukla nem csupán kilencvenötezer halottat jelent. Itt vannak az élők is! Kilencvenötezer élő anya, özvegy, árva! Dukla még fáj és sajog, s küszködik önmagával! Az áldozatok nagyságának, dicsőségének és erejének igaza sohasem lesz teljes az anyák nélkül, az anya nélkül, aki már öreg, mégis itt tipeg fel előttem a svidníki szálloda lépcsőjén. Hogy lehet, hogy annyi éven át nem gondoltunk rá, megfeledkeztünk róla?
