Irodalmi Szemle, 1960
1960/4 - L. Mňačko: Duklai legendák
nagy aranycsillag fénylett. Nagyon is fiatalnak találtam a rangjához. Csodálkozásom csak nőtt, amikor észrevettem, hogy hiányzik a jobb keze. Az alezredes elmagyarázta az újságíróknak, hogy is volt akkor. A történetet már többektől hallottam. Az a néhány kunyhó alattunk Barwinek falu, kissé balra emelkedik a hírhedt Hyrowa, a szörnyű, ezerszer átkozott, száz meg száz élettel megváltott hegy, s kissé hátrább az 534-es magaslat, ezt a számot akik ismerik, nem felejtik el soha, a poklok pokla dúlt ott, egymás után többször is megrohamozták és ismét átengedték a németeknek. Az alezredes szaggatottan, hangosan és izgatottan beszélt, szavaiban újból életre keltek a szenvedésekkel, iszonyattal, embertelen erőfeszítésekkel teli napok. — Amott, — kiáltotta, s egy alacsony erdőcskére mutatott, — amott valamikor sűrű őserdő volt. Ott vágtunk beléjük, a gárda aknavetői cafatokra lőtték a Fritzeket. Az erdőből csak fatönkök maradtak. Amikor később rohammal elfoglaltuk, mindenfelé szétszaggatott németeket láttunk, itt egy kéz, ott egy láb, odébb testből kitépett belek. Láttam egy német fejet, mint dárdára szúrva, úgy ült egy ágcsonkon, rajta volt még a rohamsisak, ugyan nem sok hasznát vette... Az alezredesben felelevenedett a múlt, megfeledkezett hármunkról, megfeledkezett talán mindenről. Beszéde nem volt összefüggő, csak kiáltozott, itt ez történt, amott az. Mintha megnőtt volna szemem láttára, mintha elvesztette volna időérzékét és újból átélné a duklai csata rettenetes napjait és éjszakáit. Gyönyörű, meleg nyári nap volt, mégis borongósnak láttam a tájat, úgy éreztem, zuhog az eső, diderget a fagy, lábam sárban cuppog, hallani véltem a katonák dühös káromkodását, a halálra sebesültek kétségbeesett jajkiáltását, kurta parancsszavakat, az ágyúk mennydörgését, az özönlő tankok dübörgését, robbanásokat, gépfegyverek kattogását, puskák vakkantását, a rohamhullám egetverő hurráját, a második, a harmadik a tizedik rohamét, ahogy sikertelenül összeomlott a számtalan magaslat egyike előtt, amelyek elfoglalása után megint csak újabb megerősített, foggal körömmel védelmezett magaslatokat láttak maguk előtt. Az alezredes elhallgatott. Hirtelen hallgatott el, mintha visszazökkent volna a jelenbe, csodálkozva meredt ránk, úgy éreztem, nem érti, miért vagyunk itt, egy pillanatig nem tudja, kik és mik vagyunk. — Ö, igen... — mosolyodott el. A tőlünk balra emelkedő magaslatra mutatott. — Ott történt. Ott vesztettem el a kezemet ... Körüljártuk a csatateret. Az alezredes, már hallgatott, csak itt-ott ejtett el néhány szót. Izgalma elszállt. — Rég volt, már nem is igaz... — tette hozzá végül, amikor beléptünk a temetőbe. De én nem éreztem, mintha olyan rég lett volna, annyi meggyőző erő volt szavaiban, amit írásban hiába is keresnénk. Az ilyesmit csak átélni lehet, vagy olyan izgatott, szaggatott kiáltásokból megismerni, ahogy az imént hallottuk. Aztán megálltunk a temetőben. Az alezredes sírtól sírhoz vezetett, megállt majdnem minden kőbe vésett névnél, szinte mindenkiről tudott mondani valamit, amit kitalálni nem lehet, valami mélyen emberit. (Szegénynek éppen a foga fájt, amikor elérte, ordított mint a kutya ... Egy német éleslövész a szájából lőtte ki a pipát, nem sokat siratta, úgysem volt dohánya.) Egyszerre nem csupán gránitba vésett nevek voltak előttünk, hanem eleven emberek, nagyszerű emberek, mintha sorban vonulnának el. A sok sír egyikénél megálltunk. Az alezredes bőrből gyártott jobb kezével az egyik névre mutatott. — Ez pedig én vagyok..-. Nem értettem. — Hogyhogy maga? — Én. Itt fekszem, ebben a sírban. — Talán a névrokona, nemde? Előfordul, hogy a hadseregben két ember viseli ugyanazt a nevet... — Nem a névrokonom, én magam. Törvény szerint tulajdonképpen halott vagyok, a halálomat hivatalosan senki sem hatálytalanította, ha úgy vesszük, nem állok itt, hanem fekszem, nem vagyok, nem létezek. Micsoda kutyakomédia! Ránéztem. Nem úgy festett, mintha komédiázna. Ajkai remegtek, szeme különösen fénylett, mintha valami reszketne benne. S valami azt súgta, hogy ezt a lelkiállapotot nem először éli át, már sokszor rámutatott erre a durván faragot kőre, s hozzátette — ez meg én vagyok.
