Irodalmi Szemle, 1960
1960/4 - L. Mňačko: Duklai legendák
— Nem úgy fest, mintha kutyakomédiát látna benne ... — Nem? — mosolygott. — Talán igaza van. Ez a sír nem hagy nyugton. Ha csak tehetem, eljövök ide, hogy magamra emlékezzem. Látták azokat a gödröket a réten? Ott ástuk be magunkat és az én gödrömbe becsapott egy német akna. öten voltunk a gödörben. Nekem az akna elvitte a fél karomat és letépte rólam a kabátot. A kabátban voltak az irataim. Azért fekszem most itt, a bajtársaimból csak húskása maradt a gödör fenekén és amikor összeszfedték, elfelejtették összeszámlálni a fejeket és a kezeket. Öt ember iratait találták meg. A többi azé a négyé volt, akiknek a neve itt áll az enyém alatt. Az alezredes most nyugodtan és ösz- szefüggőn beszélt. Egy szovjet katonakórházban tért magához, valahol az Ura- lon túl, esztendőkig tartott, amíg kimenekült a halál karmaiból. Nemcsak a keze sínylette meg az aknát, hanem a feje meg a lába is. A szovjet orvosok már rég feladták a reményt, hogy sikerül megmenteniük, a reményről lemondtak, de az életért vívott harcról nem. — De hisz lehetetlen, hogy egyszerűen eltűnt volna ... Biztosan megkérdezték, mi a neve, hová valósi, nem lehetett állandóan eszméletlen ... — Elvesztettem az emlékezetemet. Teljesen elvesztettem az emlékezetemet, az ezernyi ismeretlen sebesült egyike voltam. Tudja, hány ilyen él még ma is a világon? Sokukról már soha senki sem tudja meg, kik voltak és kik lettek. Pedig élnek, dolgoznak, talán másodszor megnősültek és nem tudnak róla. — Hát maga? Hogyan tudta meg... — Véletlen volt, hihetetlen, valószínűtlen és értelmetlen véletlen. Könyvben bizonyára nem merné megírni, attól félne, hogy senki sem hinné el. Elbocsátottak a kórházból, szovjet iratokat kaptam, orosz nevet, az embert valahogyan hívni kell. Ott éltem az Uralon túl és egyszer, ahogy megyek az utcán, valaki rám kiált, nyakamba borul, néz és azt harsogja: — Sto ti takoj, sto ti takoj ... Egy orosz volt, akit a hadtestünkhöz osztottak be. Csak lassan, lassan emlékeztem vissza rá, aztán apródonként visz- szatért az emlékezetem. Mindenben segítségemre volt, írt a hivataloknak, ma- gyarázgatott és bizonygatott, aztán beidéztek, kikérdeztek, vizsgálatot indítottak, és végül megtudtam mindent önmagámról. — Azt is, hogy elesett? — Még azt is. Furcsa érzés fogott el, megmaradt mindmáig. El sem tudják képzelni, milyen bonyodalmakat okoz, ha az embert egyszer már eltemették. No sebaj, az ilyenek állítólag sokáig élnek ... — Mikor tért vissza a köztársaságba? — Ötven végén. Akkor már itt feküdtem, ezen a helyen. A temetőnk eredetileg a határ mentén terült el, ahol most a sorompó van, csak később hoztak át ide. — Nem gondolja, hogy jobb lenne, ha eltávolítanák a nevét a sírkőről ? — Már kérvényeztem néhányszor. Tudja, nem kellemes érzés. Nem hagy nyugton ez a sír, valami mindig ide vonz. Újságírók keresnek fel, kérdeznek ezt, azt, válaszolok nekik, miért ne, de nem hagy nyugton ez a sír, az embernek végre is nem mindegy, hogy eltemették és hogy sírköve van már. — Hát igen, el kellene távolítani a nevét erről a gyászos kőről... De mondja, nem sajnálná, ha letörülnék? Az alezredes elgondolkozott. — Talán. Talán sajnálnám is. Mondtam, kutyakomédia. Óriási kutyakomédia. Nem igaz? Nem tudom. Kutyakomédia? Talán az. De a nevét mégis le kellene törülni a kőről. Egy duklai halottal kevesebb lenne. És ez sokat tesz, ha tudjuk, hogy egy halottal kevesebb van. — Bukovec ... — mondta a sofőr, amikor kibukkantunk a gyalázatos rossz út kanyaréból, s egy falu tűnt fel előttünk. Hallgattam. Bukovec. Mint akármelyik más falunév. Hány ilyen falut láttam már. Magától értetődik, hogy mindegyiknek van valami neve. — Magának persze ez a név semmit sem mond. De nekem annyit, hogy itt dőlt el az életem ... — folytatta a sofőr. — Mi az, talán itt házasodott meg? — Dehogyis ... egészen más dologról van szó ... Megálltunk a kocsma előtt, betértünk egy pohár sörre. Üres volt a söntés, csak a csapos mosolygott rá barátságosan a sofőrre. — Megint itt vagy, Rudko?
