Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - A sebhely
Jolánt nem szerették a vállalatnál. Nem szerették, mert nem volt vidám természet, nem vett részt a táncmulatságokon, név- és születésnapok alkalmából rendezett poharazgatásban. Azt nem lehet mondani, hogy udvariatlan, vagy mogorva lett volna. Mindenkihez kedves és udvarias volt, mindenkit meghallgatott és ahol tudott — segített. Csak a mosolyát nem látta senki. Nem volt társas lény, bezárkózott önmagába, elrejtette magát szomorú tekintetű szemek mögé, harsogó kacajok ellen halk, nyugodt hangjával és kutató kérdezgetések ellen kitérő válaszaival védekezett. Jolán özvegyasszony. De nem használta neve előtt a családi állapotát jelző három betűt, nem emlékeztette önmagát minden aláírásával a pártalanság keserűségére. Magas homlokán vékony, rózsaszín árok húzódott: sebhely. Óh hogy szerették volna kifaggatni ezt az erőszakos, kémény vonást! Hogyan került a homlok fehér térképére ? Gyerekkori baleset emléke, vagy egy féltékeny férfi hóhér jele ? Balta vagy kés hasította, vagy üvegcserép éle? Véletlen baleset vagy gonosz indulat emléke-e? Nagyon szerették volna tudni - de Jolán hallgatott. Vannak az emberi együttélésnek olyan apró szokásai, amelyek törvényerővel bírnak, amelyeket a szokás immár kötelességé nemesített. Ezek közül az egyik a kitárulkozás, magunk-megmutatása, nyilvános kacajunk és nyilvános sírásunk. És aki megszegi a szokás törvényét — azt nem szeretik. Jolánt nem szerették. Elnevezték keményhéjú, özvegy diónak, páncélos amazonnak, búbánatos halmazállapotnak és még sok minden másnak, s ez egyesek szerint igen jó tréfa volt, amin nagyokat lehetett nevetni. Két héttel ezelőtt azonban meghalt Kovácsné. Kovácsné a fonodában dolgozott és meghalt. Nem volt semmi szervi baja, tiszta volt a tüdeje, szervezetében nem találtak rosszindulatú daganatot és szíve is egyenletesen szűrte-küldte a vért az erek finom kis csatornáin. Kovácsné mégis meghalt. Elvitte őt a bánat a férje után, akit egy évvel ezelőtt autószerencsétlenség ért. Ahogy Tolnai néni, a fonoda vezetője mondta: megszakadt a szíve szegénykének. Nem éppen orvosi szak- kifejezés, de Kovácsné esetében valahogy ilyenformán történt. Kovácsné után nem maradt semmi, csak egy tizenhárom hónapos kisfiú. Rokonok nem voltak, az állam illetékes szervei megtették a kellő lépéseket, hogy az árva kis emberkének otthont, meleget, napfényt biztosítsanak. Az üzemi bizottság elnöke erről is beszámolt az alkalmazottaknak és az asszonyok könnyekkel a szemükben, de jóleső érzéssel vették tudomásul, hogy szegény, kis árva élete biztosítva van. Ekkor egy asszonykéz emelkedett a levegőbe: Jolán keze. A fejek feléje fordultak, a szemek kitárultak a csodálkozástól és az elcsendesedett teremben felcsendültek Jolán szavai: — Kérem, adják nekem a gyermeket — én felnevelem! Egy pillanatnyi csend következett és Jolán néhány szóval, néhány jólformált mondattal akarta megindokolni kérését, de nem sikerült. A néhány szó helyett kitört belőle a múlt szenvedéseinek izzó lávája. A sebhely
