Irodalmi Szemle, 1960

1960/3 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Peter Karvaš Éjféli misé-je

tatást tetemrehívóan idézheti a békétlenség és háborítás, a harácsolás és hódítás — a háború — utolsó önkifejezésével, a fasizmussal szemben. A karácsonyi békesugallat és a totális embertelenséget jelentő fasizmus között nincsenek, nem lehetnek érintkező pontok. Az eredendőn békében és békéért fogant kereszténység — mely végső fokon és lényegében a szeretet moralitása

— és a gyűlöletben fogant háborús folyamatosságot, állandó militarizmust realizáló fasizmus csak hazugságban, farizeusmód, erőszakoltan, álszenteskedőn, — lényeget tagadón találkozhatnak. Ahol a kettő együtt jelentkezik, ott a kereszténységet kivédhetetlenül elemészti a fasizmus. Ahol a keresztény magatartás küldetését — a béketudatosítást — elherdálta, ott az imák csak a fasizmus győzelmét — a háborút — tömjénezhetik.

A karácsonyi vigília — az éjféli mise — értelmeként Faulhaber bíboros, müncheni érsek, 1934-ben Hitler ellenében jelölte ki a németországi katolikusok útját: „Mi Jézus Krisztust csak egy békés pásztor ruhájában tudjuk elképzelni és nem egy vad harcos uniformisában. A világbéke főakadálya a túlhajtott nacionalizmus, és ez a XX. század tulajdonképpeni eretneksége.“ Jézus és Hitler a tűz és víz ellentéte. Hitler csak Jézus kisebbítésével lehet a náci hierarchia elseje. Gisevius meséli emlékirataiban, hogy egyszer Heydrich, a csehek hóhéra, a vállára ütött és ezt mondta: „Ide figyeljen: tíz év múlva Hitler fogja Jézus helyét Németországban elfoglalni." Willi Becker, Gauobmann, a Hitler-Jugendhez intézett beszédében jelentette ki: „A későbbi századok távlatából azt fogják mondani napjainkról: Krisztus nagy volt, de Adolf Hitler még nála is nagyobb volt." A Hitlert, a fasizmust igenlő kereszténység Jézust egy kalandorért, és békelényegét a háborúért vetéli el. De akkor és ezzel mint kereszténység meg is szűnt. A nácizmus képére formált kereszténység hatalmi paganizmus, háborús pogányság.

XI. Pius pápa — utódaival ellentétben — ha későn is, de felismerte a veszélyt, és a nácizmus ellen írt brevéjében (Égő aggodalommal) éles határvonalat húzott a katolicizmus és a német új pogányság közé. Ez az ellenállásra felhívott német katolicizmus fontos láncszemet alkotott a német antifasiszta harcban és az emigráns katolikusok Hollandiában megjelent lapja, a Deutscher Weg, joggal írhatta az ellenállás egészéről: „Minden német, aki ma mindannak az ellentéte, amit a nácizmus jelent, az elképzelhető legjobb szolgálatot teszi nemzetének.“ Nemzetének és az összembe- riségnek. Háborús zsarolás ellenében — a világbékének. A béke a Hitlerek kezében

azonmód háborúvá züllik. A béke a nácizmus szótárában csak háborús ugrópontot jelenthet: München cáfolhatatlan példa!

Amikor Betram, kölni érsek a müncheni paktum után — rövidlátón — kötelességének tartja, hogy megköszönje Hitlernek a béke-erőfeszítést, a nácik, akik, mint ördög a tömjénfüsttől, viszolyognak a „béke“ szótól, alaposan kioktatják az érseket: nem a béke a fontos, de a szudéta győzelem, a Szudéta-föld és mindaz, amit jelent: a további ugrópont lehetősége. Az SS folyóirata, a Schwarze Korps (1938. 44. sz.), ezt üzeni az érseknek: „Béke-dicshimnuszok nálunk nem számítanak... A német püspöki kar, mely különben nem fárad el üldöztetésekről beszéli... az újra feltámadt huszita szellem fékezetten . gyilkosaival szemben elfelejtette szavát felemelni... De ezek az egyházi méltóságok már elszoktak az igazságtól. Ezen mi nem is csodálkozunk. Régen tudjuk, hogy Moszkva és Róma a prágai szabadkőműves atmoszférában találkoztak. Következésképp: amikor a nemzeti szocializmus Prágán ütött egyet, akkor ezeket az ütéseket Moszkva és Róma is megérezte."

Ha az ellenség közös, ha a veszély egyforma: a történelem metszőpontjain kényszerítőén és kényszerültén ellentétes politikai erők is találkozhatnak. A fasizmus ellenében, a háborús veszéllyel szemben békét erősítően találkozhattak a kommunizmus, katolicizmus és huszitizmus. München megmutatta: a fasizmussal való szövetségben békét nem lehet valósítani. Az SS lapja sutba dobja a katolikus érsek által tolmácsolt békeszolidaritást és feleletképpen — figyelmet elterelőn

— „huszita gyilkosokra“ mutat: kitalált, kiprovokált háborús apropóra, a holnapi alibira. A tolvaj tolvajt kiált, a gyilkos gyilkost. Lidice csak így lehetett egy tényleges fékezhetetlen gyilkos szadizmus áldozata. A lidicei indíték és indok csírájában már itt és ekkor — e visszájára fordult békekommentárban — fellelhető és kimutatható. München igazságát Lidicének hívják: a gyilkosok béketiprón, embertiprón csak lényegüket adhatták. Münchentől Lidicéig nyílegyenes út vezet: a fasizmus útja, a tűz és a gyilkosság háborús útja.

A németországi katolicizmus — ellentétben a gleichschaltot evangélikus egyházzal — fontos tényezője volt az ellenállásnak. Üldözött vallás lett, természetszerűen. Alfred Rosenberg nyíltan jelentette ki: „A katolikus egyháznak és az evangélikus hitvalló egyháznak (Niemöllerék ellenálló csoportjának) a német nép életéből el kell tűnnie." (A katolicizmus és a nácizmus összeférhetetlensége itt és ekkor nyilvánvaló erkölcsi és politikai realitásként jelentkezett, és így nem csoda, ha a német kom