Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - LÁTÓHATÁR - Viktor Skolovszkij: Gondolatok a prózáról
nik, amikor az erővonalak és sugarak — Tolsztoj szavaival élve — gyújtópontokban futnak össze. 1857. évi feljegyzéseiben Írja: „A művészetnek az az értelme, hogy megkeresse és megmutassa a gyújtópontokat. Ezek a gyújtópontok ... nemzetek és a természet jellemzései lehetnek.. A Tolsztoj követte út az egész orosz realista művészet közös útja. A színpadon az ember jellemét szavaival, magatartásával fejezik ki. K. Sztanyiszlavszkij az orosz művészet hagyományainak megfelelően a dráma elemzését azzal kezdte, hogy kidolgozta a cselekvő személyek életrajzát. A színészek megalkották magukban az általuk alakított hősök élettörténetét. A fabula a tanulmányozott jellemek találkozására épült fel. Művészi pályafutása legkezdetén Tolsztoj annak az elemzésével foglalkozott, amit a mai nyugati irodalom „a tudat áramának“ nevez. A tudatot ellentétes elemek összességének tekintette. 1851-ben Tolsztojnak az az ötlete támadt, hogy feljegyez „véletlenül kiválasztott napot“, mégpedig annak elemzéseként, hogyan változnak ellentétességükben a tudat pillanatai. Sok kommentátor úgy véli, hogy Tolsztojnak ez a szándéka Stern hatására keletkezett, a váratlan és bonyolult gondolatok és gondolattársítások részletes tolmácsolása azonban Tolsztojnál nem parodizáló jellegű, nem humoros színezetű és nem vezet félig leplezett erotikus képzetekhez. A belső monológ bizonyult, intim, mintha valahol mélyen benn zajlana le, ott, abban, amit tudatalattinak nevezünk. Az egész töredék, amely A tegnapi nap történetét tartalmazza, a belső tudat és a külső magatartás ellentmondásán alapul. Ezt a magatartást kommentálja, vagyis a hős — maga a szerző — bizonyos mértékben saját magatartásának, váratlan megnyilvánulásainak kommentátora. Tolsztoj kizsigerelte és tudatosította magában a tudatalattit. A tudat áramát Tolsztojnál nem bonyolítják váratlan képzetek. A fiatal szerzőt valami még bonyolultabb érdekli — a tudatalatti és a tudatos viszonya. Tolsztoj később erre a következtetésre jut: a hősök cselekvésének igazi okait nem tárhatja fel az, amit lélektani elemzésnek hívnak. A hősök más, tőlünk mintegy független erők hatására kerülnek egymással kölcsönös kapcsolatba. A „lelkizés“ másodlagos folyamat. Az ember belső szabadsága létezik, de korlátozza a tömeglélektan. Bonyolult, kölcsönös viszony áll fenn tehát a történelmi szükségsze. rűség, a történelmi meghatározottság és az ember belső élete között. Nagyon nehéz elemezni ezt a belső életet. Tolsztoj nemcsak úgynevezett lélektani elemzés révén igyekszik megismerni, hanem az összefüggések, leírások és események bonyolult labirintusának segítségével is. Faglalkozzunk részletesebben Tolsztoj első kísérletével. Rájövünk, hogy az események csupán az ellentmondásos tudatelemek elemzésének kiinduló pontjául szolgálnak. A külső eseményeket mintegy szándékosan jelentékteleneknek mutatja, a belső események viszont jelentősek. A regény mintha befelé fordulna. így kezdte Tolsztoj írói pályafutását azzal a művel, amelynek a címe A tegnapi nap története. Ez a munka, mintha megelőzte volna saját korát, konceptusban maradt, ugyanakkor azonban rendkívül fontos volt az író számára. A kommentátorok nézete szerint a kézirat alighanem az 1851-es évből származik. Tolsztoj úgy képzelte, hogy nagyszerű munkát alkot, az ember belső életének eposzára gondolt. A műből kb. egy nyomtatott ívnyi töredék maradt fenn. Maga a kézirat aligha volt sokkal terjedelmesebb. Tolsztojnak olyan összefüggéseket kellett találnia, hogy a belső élet elemzése az emberi tevékenység elemzésének egyik eszköze legyen. Például hadd idézzem a következő részletet: „A tegnapi nap történetét nem azért írom, mintha a tegnapi nap bármi okból is figyelemre méltó lett volna, hanem azért, mert már régen szólni akartam egy nap életének belső oldaláról.“ A továbbiakban rájövünk, hogy a „belső“ szót nem értelmezi egyértelműen, hanem azt látja benne, ami mélyen benn — a tudatalattiban létezik. Tolsztoj nagy feladatot tűzött maga elé; a továbbiakban ezt írta: „Ha úgy tudnám kifejezni magam, hogy én könnyebben olvashassam magamat és mások úgy olvashassanak engem, mint önmagukat, úgy ez szerfölött tanúlságos és érdekes könyv lenne; olyan könyv, hogy a világon nem volna elég tinta a megírásához és elég nyomdász a kiszedéséhez.“ A könyvben azonban nemcsak a napi benyomások keltette kívánságokat és határozatlan gondolatokat vizsgálta felül, hanem elsősorban a kölcsönös összecsapásaikat. Nemcsak belső monológ, hanem a tudat „rétegeinek“ találkozása is alkotja ennek a megkezdett műnek a tárgyát, amely több mint félévszázadon keresztül hatott az irodalomra. Ismét egy példa — a hőshöz így szól a nő, akit szeret: „Come il est aimable, ce jeune homme.“ (Milyen szeretetre méltó ez a fiatalember.) „Ez a frázis, amely az én frázisomat követte, félbeszakította gondolataimat. Mentegetődzni kezdtem, hogy nem tudok, de minthogy ezen nem kell gondolkodni, folytattam saját gondolatmenetemet. Mennyire szeretem, hogy harmadik személyben szólít meg. Németül gorombaság, de németül is képes lennék szeretni. Miért nem talál kedvesebb megszólítást szá
