Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - LÁTÓHATÁR - Viktor Skolovszkij: Gondolatok a prózáról
ennek a jelentős írói csoportnak véleményében haladó, amiben közelítenek hozzánk. Velük való vitáink elsősorban nézeteink közös tisztázását szolgálják. Ezért kell világosan megmondani, hogy az ankét tanúsága szerint az olasz polgári irodalom legjobbjainak ideológiai és esztétikai fejlődése az elmúlt években megrekedt. Ideológiai megnyivánulásaik nem egyszer azt bizonyítják, hogy a vitában résztvevő írók egy részére jobban hatottak az évek óta folyó antikommunista kampány szólamai, mint a marxistákkal folytatott elvi vitában megszólaló tudományos érvek. Állásfoglalásuknak és írói működésüknek ma is haladó mozzanata a polgári társadalom viszonyainak bírálata, elégedetlenségük ennek a társadalomnak gazdasági és szellemi életével. Ez azonban tevékenységüknek csak egyik és nem is mindig következetesen képviselt része. Többnyire a redikálizá- lódó kispolgárság álláspontjáról bírálják a polgári társadalmat, ennek a rétegnek nagyot- akaró szertelenségével, de a munkásosztály erejétől rettegők félelmével is. További művészi és ideológiai fejlődésük, kilábolásuk a mindinkább mélyülő válságból, nagymértékben attól függ, mennyire képesek leküzdeni ezeket a fenntartásokat, radikálizálódásuk folyamán mi_ lyen mértékben képesek közeledni a forradalmi munkásosztály álláspontjához. Tapasztalatunk és meggyőződésünk szerint csak ez oldhatja meg a körükben tapasztalható ideológiai és művészeti válságot egyaránt. Viktor Sklovszkij Gondolatok a prózáról Az orosz regény létrehozta a jellem és a konfliktus új értelmezését, s mikor arra a felismerésre jutott, hogy nem oldja meg a mindennapi élet problémáit, új típusú realizmushoz vezetett bennünket. Tolsztoj az első helyre a változó jellemet emelte, megteremtette a lélek dialektikájának fogalmát, amire Csernisevszkij azonnal felfigyelt. Lehet, hogy az orosz regénynek ebben a sajátosságában a forradalmi helyzet nyilvánult meg, amely szükségessé tette, hogy mindent újból felülvizsgáljanak. Az orosz realista regényben az első helyre a jellem került; a cselekmény, bár nem gyöngült, nem volt többé konvenciós a bonyodalmak megoldásánál. Az orosz klasszikus irodalom, s egyben Szta- nyiszlavszkij színháza számára is a mű alapját a jellem jelenti. Az orosz klasszikusok munkájukat néha vázlattal kezdték, amely egyfelől a jellemek tulajdonságainak elemzését tartalmazta, másfelől kísérletet tett e tulajdonságok egybekapcsolására. G. James Turgenyevre emlékezve írja: „Hogy tisztázza maga előtt a problémákat, megírta valamennyi cselekvő személy életrajzát. A történetüket csak a tervbe vett regény kezdetén bontakoztatja ki.“ Turgenyev elmondta, hogy számára a tervbe vett mű alapjául rendszerint egy alak szolgál, amely néha másodrendű: „Az ember gondolkodóba esik az alak jelleme, eredete, műveltsége fölött.“ A továbbiakban az alakok az eleve választott jellem körül összpontosulnak. Turgenyev így folytatja: „Aztán kialakul a regény fabulája; számomra ez a munka legkellemetlenebb része. Később megírom a regény vázlatát. Végül hozzáfogok a megíráshoz.“ Turgenyev fabulái szerfölött egyszerűek. Regényei cselekményének egyszerű a vonalvezetése; a hős jelleme a konfliktusban nyilvánul meg, a hős távozik, s néha az epilógusban ismét visszatér. L. Ny. Tolsztoj visszaemlékezéseiben azt írja, hogy „jellemeket kezdett írni“. Jellemrajzai későbbről is fennmaradtak, abból az időszakból, amikor a „Háború és békét“ írta. Ezek a jellemrajzok kivétel nélkül sajátos kérdőívekre hasonlítanak. Szó esik bennük az illető ember kedvteléseiről, történelmi rokon- szenveiről, a szerelemhez való viszonyáról. A jellemek néha kölcsönös szembesítés alapján bonyolódnak: két ember egybeolvad, az egyik tulajdonsága a másik tulajdonságává válik. Az alakok új tulajdonságokat nyernek azáltal, hogy felvázolt jellemeik életellentétekben találkoznak. Puskin a történelmi regényt „kitalált történet keretébe ágyazott korrajznak“ mondta, a Háború és békét viszont bizonyos mértékben a kor szemszögéből ellenőrzött jellemrajzok összességének mondhatja. Ebben a regényben nem találunk olyan részleteket, ahol a hősök találkozása nem volna természetszerű, s az sem fordul elő, hogy a történelmi eseményeket kitalált hősök révén magyarázná az író. A kéziratban elég konvenciós regényhelyzet akad, de a regényben ilyeneket nem találunk. Mintha halmozódnának itt az új realizmus sajátosságai. A megszokott fabula helyére történelmileg indokolt szembesítés lép. Ugyanez a viszony a jellemek elemzéséhez és az események elemzéséhez: az elemzés abban a pillanatban törté-
