Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - LÁTÓHATÁR - A modern regény útkeresése — Olasz írók vitája
értekező regény védelmében azt fejtegeti, hogy a XX. században megbomlott az emberekben kialakult értékrend, kiderült, hogy állandósága, amely az objektív valóság létezésének hitét keltette, csak látszat volt. A XX. század valósága az előző századtól eltérően homályos, problematikus, megfogalmazhatatlan. Ebben a helyzetben, Moravia szerint, teljesen lehetetlenné válik a valóság objektív ábrázolása. A harmadik személy használata — az „azt gondolta“ — csak a XIX. század regényének lehet jellemzője. A modern regény írója nem vállalkozhat a valóság közvetett, objektív szemléletű bemutatására, mert az objektív valóság megismerése ma már elérhetetlen. A modern regénytől csak a valóság közvetlen bemutatása várható, csak egy-egy író felfogása szerinti valóság visszaadását kívánhatjuk meg. A XIX. század „harmadik személye“ helyébe az „első személy“ lép, az „én azt gondoltam“, kifejezve az író ábrázolta valóság szubjektív jellegét, esetleges voltát, más koncepciók lehetőségének és jogosultságának elismerését is. Mora- viának az a véleménye, hogy az ábrázolásnak ez a közvetlen, szubjektív módszere a közvetettséggel járó sok tehertől szabadítja meg az írót és olvasót, az írónak több lehetősége nyílik a jelenségek analizálására. Éppen ezért törvényszerű, hogy az első személyben írt regények többé-kevésbé értekező jellegűek. És ez nemcsak hogy nem idegen a regényirodalomtól, hanem egyre inkább sajátjává válik, más műfajoktól elkülönítő sajátjává. A közvetett, a dramatikus ábrázolást az olvasó megtalálja a moziban, a televízióban stb. A regény éppen a közvetlen, értekező módszerével tud az olvasónak a „kulturális ipar“ termékeinél többet és színvonalasabbat nyújtani. Aki végigköveti Moravia gondolatmenetét, nemcsak világelméletét ismeri meg, hanem egy olyan ideológiát és ars poeticát is, amely maga is bizonyítéka a válságnak. Az objektív valóság megismerhetetlenségének elmélete válságelmélet a javából. Lemondást és passzivitást hirdet, a körülményekbe való belenyugvást. A polgári társadalom ellentmondásaiból következő jelenségeket ugyan Moravia is elítéli, írásaiban szembefordul velük, ennyiben haladó, de nem talál más megoldást, mint menekülést a szubjektum és a szellem világába. Elsősorban ebben nyilvánul meg felfogásának idealista jellege, írásainak gyakran meghökkentő nihilizmusa, pesszimizmusa. Megveti az uralkodó osztályt, mert közömbös a kultúra iránt, lenézi a tömeget, mert megelégszik a kulturális ipar produktumaival. Egyedül az értelmiség szűk körét tartja képesnek és méltónak az irodalom befogadására, a kulturális életforma kialakítására. Megállapítja a társadalom osztályokra bomlottságát, de egyik osztály álláspontját sem tudja elfogadni. Az ő harmadik útja a „független“ értelmiség jelentőségének misztifikációja. Ilyen elméleti alapon bírálja a szocializmust is. Mivel nem ért egyet az objektív valóság megismerhetőségével, kételkedik abban, hogy a marxizmus objektív módon tárja fel a valóság törvényszerűségeit. Agnoszticizmusa nem akadályozza meg, hogy részletkérdésekben gyakran egyetértően hivatkozzék a marxistákra, de abban meggátolja, hogy a pártos szemlélet és az objektív igazság dialektikus összefüggését megértse. Ezért nem tudja magáévá tenni a szocialista realizmus koncepcióját sem, ezért kételkedik a szocialista írók pártosságának valóságtartalmában. Egész tevékenységét az a becsületes szándék jellemzi, hogy az olasz társadalom mai körülményei között megőrizze írói méltóságát, a véleményalkotás szabadságát. És mivel nem látja a mai polgári és a mai szocialista társadalom közötti lényegbevágó különbséget, csak fenntartásokkal tudja elfogadni, hogy a szocialista társadalomban alapvetően más az állam és a haladó írók viszonya, hogy az az ideológia, amely a szocialista államvezetés ideológiája, a haladást szolgáló írók tevékenységének is alapja lehet. A szocialista irodalom bírálatában a vitázók többsége egyetért Moraviával. Nem kis önteltség, provincialista gőg nyilvánul meg ebben. Pasolini az egyetlen, aki egyet ért a szocialista realizmus koncepciójával. Célkitűzését az írói hivatás legnagyszerűbb megfogalmazásának tartja. Ő az egyetlen, aki a jelenségeket fejlődésükben — az összefüggéseket mérlegelve nézi. Míg többen, saját álláspontjuk és írói felfogásuk igazolása céljából, ahhoz a tudománytalan módszerhez folyamodnak, hogy egy-egy gyengébben sikerült szocialista szellemű műből vonjanak le általános és az irányzatot elítélő következtetést, Pasolini a művészet fejlődését értő módon nemcsak a folyamat egységét látja, hanem külön is tudja választani a célokat a célok irányában történő kísérletektől. A szocialista realizmussal szemben hangoztatott érvek többnyire két kérdés köré csoportosíthatók: az írói hivatás és az írói szabadság kérdése köré. A szocialista irodalom konstruktív célokat tűzött maga elé, a dolgozó nép anyagi és szellemi felemelkedésének szolgálatát. És a marxista esztétika szerint az írói szabadság csak ezekkel a célokkal összefüggésben értékelhető. ★ Az olasz művészet és irodalom eredményei megérdemelt visszhangot és megbecsülést keltettek nemcsak az olasz, hanem a világ haladó közvéleményében is. Ebben nem kis szerepe van azoknak a haladó íróknak, akiknek vitáját a modern regény problémáiról ismertetőnkben végigkísértük. Az ankét anyagában sok igaz és elgondolkoztató véleményre találtunk, de sok olyanra is, amely vitára, ellenvéleményre késztet. A marxistákat elsősorban az érdekli, ami
