Irodalmi Szemle, 1960

1960/3 - LÁTÓHATÁR - A modern regény útkeresése — Olasz írók vitája

dés, a regény nem a XIX. században érte el csúcspontját (amelyet már csak a dekadencia követhet), hanem három évszázad fejlődése után tovább fejlődhetik. Szerinte hamis az az álláspont, amely elmossa a határokat az epikus költészet és a mai regény között. Az epikus költészet, bármennyire uralkodó volt is kétezer évig, meghalt, mert kimerültek lehetőségei, továbbfejlesztése lehetetlenné vált. Más a helyzet a regénnyel. Nem merültek ki lehetőségei, fejlődik ma is.

Hasonló értelemben ír Italo Calvino is. Szerinte sem lehet válságról beszélni csak azért, mert a modern regény a XX. sz. derekán új utakon halad és módszerében, stílusában eltér a múlt század regényirodalmától. A fejlődést elsősorban abban látja, hogy a mai regényben nem a történet, a story a lényeges, az olvasót nem a történet fordulatai ragadják magukkal és nem ezek a fordulatok képviselik elsősorban az író mondanivalóját sem, hanem az elbeszélés varázsa. A kulturális ipar, a film, a televízió ma is a storyra épül, így elégíti ki a tömegek alacsonyabb igényét. A modern regény azonban nagyobb igényeket támaszt. Nem arra törekszik, hogy a regény fordulatosságával szórakoztasson, a figyelmet nem a várható eseményekre irányítja, hanem egy képzelt, varázslatos világba viszi az olvasót, a költészet bővkörébe vonja. Nem elégszik meg az olvasó passzív részvételével, aktív részvételt kíván, kritikai azonosulást.

Ami Italo Calvino fejtegetéseiből logikusan következik, azt. a kulturális ipar nagy tömeghatását elemezve, Moravia mondja ki. Moravia szerint a kulturális civilizáció megrontja a művészi alkotás körülményeit, produktumai nagy kulturális hagyományok pusztulását okozzák (például kézművesség). A rádió, a televízió és a mozi rombolja az olvasók táborát is és rohamosan csökkenti a könyvolvasók számát. Hová vezet ez? Vajon az irodalom válságához, s majdan pusztulásához? Moravia tagadja a pusztulást, de igen különös eredményre jut. Szerinte a regény csak a kevesek művészete lehet. Ilyen értelemben lehet szó válságról, de ez a válság mennyiségi problémát jelent, nem pedig érdemi válságot.

Italo Calvino és Moravia fejtegetése nem jellemző általában a XX. század kulturális helyzetére. A szocialista országokban egészen más a helyzet. Ezekben az országokban is van rádió, van televízió, van mozi, az olvasók tábora mégsem szűkül, hanem soha nem látott mértékben bővül. Nem az olasz tömegek kulturális érdeklődésének Tiiánya miatt van válság, hanem művelődési lehetőségeik hiánya miatt. Nem a televízó, rádió és a film léte okozza a kulturális igénytelenséget, hanem az igénytelen, szenzációthajszoló műsorpolitika. A kulturális civilizáció termékei nemcsak rombolhatják az irodalmi ízlést, hanem terjeszthetik is, nemcsak csökenthetik az olvasók körét, hanem nevelhetik is az új olvasókat. Nem lehet helyes következtetés az, amely a XX. század derekán, a tömegek felszabadulásának időszakában az irodalmat a kevesek művészetének tekinti. Ez azonban már nem műfaji, hanem ideológiai és társadalmi probléma.

* * *

A művészetek ideológiai válságát a vitának csaknem minden résztvevője elismeri, A krízis jellegét és okait Pier Paolo Pasolini fogalmazza meg a legvilágosabban. Marxista igényű hozzászólásában megállapítja, hogy a mai nyugati világban nem a regényirodalom válsága a legszembetűnőbb és nem is ez a legjellemzőbb. Még csak nem is általában a művészetek válsága. Az egész polgári kultúra és a polgári ideológia került válságba. A regényirodalom esetében is csak annyiban beszélhetünk krízisről; amennyiben a polgári kultúrához kapcsolódó, a polgári ideológiát képviselő regényről van szó. A polgári kultúra és a polgári ideológia válságát pedig két körülmény okozza, illetve állandósítja. Egyrészt a polgári társadalom válsága, másrészt az a megmásíthatatlan tény, hogy a polgári társadalom mellett létezik és állandóan erősödik egy másik társadalmi rendszer, a szocialista tábor. Az elmondottakból az is következik, hogy a polgári ideológia ellenében új forradalmi ideológia született, amely a régi individuális, misztikus világnézettel szemben a racionalizmust, a szocializmust, az élet realista értékelését állítja és viszi győzelemre. Pasolini okfejtéséből az következik, hogy nem a XX. század kultúrája, ideológiája, és ennek nyomán művészete került válságba, hanem egyedül a polgári társadalom felépítménye. A szocialista kultúra és ideológia fejlődik, gazdagszik, nem ismeri a válságot.

Pasolini, ha bővebben nem elemzi is a kulturális és ideológiai krízis hatását a modern polgári regényre, a vita legfontosabb kérdésére a lényeget megragadóan, marxista módon válaszolt. Állásfoglalása nagymértékben emeli az ankét színvonalát. Italo Calvino röviden intézi el a problémát. Elismeri, hogy van ideológiai válság. Szerinte minden „ideológiai csontozatú“ mű a válságot bizonyítja. Meg sem kísérli azonban, hogy a válság tartalmi kérdéseit felvesse, nem törekszik magyarázatra. A megszólaló írók közül csak Moravia és Elsa Mo- rante vállalkoznak elemző munkára, a jelenség értelmezésére, az okok megkeresésére.

A művész és a valóság viszonyának megváltozásában keresi Moravia a művészetek válságának magyarázatát. Egyetértőén hivatkozik a marxistáknak arra a megállapítására, hogy napjainkban a művésznek a valósághoz való viszonyában a kapitalista társadalom emberének elidegenedése tükröződik. Hogy mit ért Moravia elidegenedésen, azt bővebben egy másik kérdésre adott válaszában árulja el. Az