Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - LÁTÓHATÁR - Lion Feuchtwanger: Desdemona háza
tömören és dühösen csak annyit mond: „History is bunk!“ (A történelem hülyeség!) A 19. század, „a tudomány százada“ igyekezett a történelmet is a „komoly“ tudományok magaslatára emelni. A kor történészei felülvizsgálták a régi adatok szavahihetőségét, romokat és feliratokat kutattak fel és hasonlították össze a régi krónikások elbeszéléseivel, megvizsgálták melyik párthoz és melyik bölcseleti irányhoz tartozott az illető régi krónikás és mennyire tekinthető célzatosnak az elbeszélése, szabatos forráskritikai módszereket dolgoztak ki, és azt hitték, pontos képet adhatnak a múltról. Akárcsak Lessing, aki Shaftesbury olvasása után kitörő örömmel hangoztatta, hogy végre pontos kritérium létezik annak megállapítására, mi a szép és mi nem, ezek a tudósok azt hitték, hogy csalhatatlan biztonsággal és hűséggel képesek ábrázolni a múltat. Hisztorizmusnak nevezték ezt az irányzatot, melynek legnevesebb képviselője, Johann Ranke önérzetesen kijelentette: „Én majd megmutatom, hogy is volt ez tulajdonképpen!“ Ezek a tudósok megvetéssel tekintettek a régi dalnokokra és krónikásokra, akik együgyű meséiket ellenőrzés nélkül adták tovább. így például 1878-ban egy Heinrich Walzhoffer nevű professzor Thukydidesről írt művében azt állítja: „Homérosz majdnem minden történetet egészen más formában adott tovább, mint ahogy kapta; ennek okát csak abban láthatjuk, hogy képtelen volt a történelmi anyag rögzítésére és feldolgozására, egyszóval nem volt igazi történész." A hisztorizmus nagyjait természetesen nem azonosíthatjuk ezzel a tudákos iskolamesterrel. De ők is, a Niebuhrok, Rankek, Lamp- rechtek, Buryk, stb. azt a meggyőződést vallották, hogy a történelmi események lefolyása ugyanolyan biztonsággal kutatható, mint a fizikai vagy vegytani jelenségeké. A hisztorizmusnak természetesen kezdettől fogva akadtak ellenfelei, akik kételkedtek benne és gúnyt űztek belőle. Richard Whately ragyogó könyvében már 1819-ben nevetség tárgyává teszi a szkeptikus tudósok „maga- sabbrendű kriticizmusát“; saját módszereiket, elsősorban Laplace-nak az ,,Essay philo- phique sur le probabilité“ c. művében foglalt kritériumokat alkalmazva borotvaéles iróniával bizonyította, hogy valamennyi Napóleonról és környezetéről szóló történet kétes, alighanem legendáris eredetű. Friedrich Nietzsche a század második felében „Korszerűtlen fejtegetések“ (Unzeitgemässe Betrachtun- gen) c. nagyszerű művében szenvedélyesen támadta a hisztorizmust (A történelem haszna és hátránya az életben). Az agg Jákob Burkhardt* pedig bevallotta: „Számomra a történelem még mindig költészet“. A hisztorizmus egyik legnagyobbja, Theodor Mommsen** egy világos pillanatában maga is felismerte: „Mint minden költészetnek, minden históriának is a képzelet a szülőanyja“. A XX. század történészei aztán a hisztori- cizmusnak majdnem minden fogyatékosságát beismerték. Felhasználták ugyan módszereit, de tudományuk végcéljául nem a tények megállapítását, hanem magyarázatát tűzték ki. George Macaulay Trevelyan 1913-ban egy könnyed stílusú, meggyőző tanulmányában (Clio, a Múzsa) arra utal, hogy a történetírás elsősorban irodalom és elbeszélő művészet nélkül teljesen értéktelen; Charles Beard, Amerika egyik legnagyobb történetírója pedig 1935-ben írt esszéjében (That noble dream) 11 tételben végképpen leszámol az ún. exakt történetkutatókkal. ★ A magam részéről egyáltalában nem vonom kétségbe a módszeres forráskritikai kutatás érdemeit. Jómagam is végeztem forráskritikai tanulmányokat és gyakran nagy kedvvel, figyelemmel követtem az exakt tudomány szellemes, sokszor nagyon izgalmas magyarázatait és feltevéseit, s nem egy kellemes órát köszönhetek e tanulmányoknak. De újra meg újra tudatára ébredtem, hogy ez a „tiszta tudomány“ csupán csontvázakat adhat. Ezek a csontvázak néha nagyon tisztán preparáltak és szemléletük esetleg bizonyos esztétikai kielégülést is hozhat; de élő húst csakis a költő képzelete teremthet rájuk. Néhány kutató ezt el is ismeri és a már említett Trevelyan, a kitűnő történész kijelentette: „Walter Scott a költő egymaga többet tett azért, hogy felkeltse az emberiség őszinte érdeklődését a történelem iránt, mint valamennyi hivatásos történész együttvéve." Ezt azonban a hivatalos kutatók többsége nem látja be és komolyan vett tudományukat fölényesen elhatárolják a történelmi költészet „játszadozásaitól“. Ha ezekkel az emberekkel vitatkozunk, néha önkéntelenül eszünkbe jutnak a kínai bölcs szavai: „Kúti békával nem beszélhetünk a tengerről.“ Akárhogy is vesszük, ezek a professzorok elérték céljukat. A történelemkutatást minden időben komolyan vették, a történelmi költészetet viszont sokan kétes keverékműfajnak tekintették. Mindenesetre, voltak idők, amikor a történelmi-mitológiai tragédiát az emberi szellem legnagyszerűbb alkotásának tekintették. Később viszont „a népszerű féltudomány és a sekély képzelődés torz- szülött“-jének csúfolták. Már éltem akkor, amikor a művelt emberek elhanyagolták és * Jákob Burghardt (1818 — 1897) neves német történettudós és műtörténész. ** Theodor Mommsen (1817 — 1903) nagy német történettudós és politikus. Élesen támadta Bismarckot.