Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - LÁTÓHATÁR - Lion Feuchtwanger: Desdemona háza
semmibe vették a történelmi regényt; később nagyon is sokra tartották, jelenleg pedig jóindulattal viseltetnek iránta, de nem minden fenntartás nélkül. A történelmi költészet esztétikai értékelése mindig hangulatszerű és a változó izlés eredménye volt. Ebben a könyvben arról szeretnék beszélni, hogyan dacolhatott a történelmi költészet oly hathatósan és eredményesen a tudósok ellenséges magatartásával és a műbírálók bizalmatlanságával. Mivel magyarázható, hogy minden idők élő, örök „irodalmának“ tekintélyes, sőt legnagyobb részét a történelmi költészet alkotja ? És hogyan lehet az, hogy a tényeket a tudósok legszorgosabb igyekezete ellenére belepi a por, a legendák pedig tovább élnek ? Ezek a kérdések a történelmi költészet lényegét érintik, tehát erről, különösen pedig a történelmi regény nagyságáról és értékéről, valamint nyomorúságáról és végleteiről szeretnék foglalkozni könyvemben. Nyilván önök előtt sem titok, hogy szeretem a történelmi regényt. Nem ismerek mélyebb és boldogítóbb izgalmat, mint amikor a nagy költészet kapcsán részesévé válhatok régen elporladt emberek életének, ha gondolataik az én gondolataim, problémáik az én problémáim lesznek, ha együtt élem át velük érzéseiket és ha korunk a miénkkel együtt egy folyamban hömpölyög. De a legteljesebb becsületességet ígérem önöknek és magamnak is. Nem hallgatom el egyetlen kételyemet, egyetlen aggályomat sem. És nagyon jól esne, ha ez a könyv a történelmi regény dicsénekeként csendülne ki. ★ A jó szakács nem engedi, hogy a vendég szétnézzen a konyháján. Tapasztalt irodalombarátok joggal gyanakodnak, ha egy szerző esztétikai elméleteket hirdet. A mű beszéljen magáért. „Művész alkoss, ne beszélj!“ A költők tudták ezt; érezték, hogy az ábrázolásra kell szorítkoznunk. De valami újra meg újra arra ösztökélte őket, hogy az értelmetlen világnak megmagyarázzák művüket. Ezek a kommentárok mégis gyakran zavart keltettek. Azonkívül: „Hogy mit sző, egy takács sem tudja“; az olvasók gyakran egészen másképp értelmeztek egy-egy irodalmi művet, mint a szerző kívánta, s a mű éppen ebből az értelmezésből merítette életerejét és hatását. Talán engem is vissza kellene hogy riasszanak ezek a nyomok. Ügy járhatok, mint nagyobb elődeim. Mégis őszintén meg kell írnom azt, ami újra meg újra nyugtalanít. Ki kell mondanom bizonyos igazságokat. Ezen igazságok némelyike nem új. Alapigazságomat, mely szerint történelmi költészet minden „történettudomány“ tulajdonképpen már Arisztotelész tanította és Nietzsche is hirdette a hisztorizmus ellen irt kiváló tanulmányában, melyről már említést tettem. Ha pedig Nietzsche fejtegetései a maguk idejében „korszerűtlenek“ voltak, ma nem kevésbé azok. Ezért írom tehát ezt a könyvet. Azt szándékozom fejtegetni, mi mindent ad a történelmi költészet, mit nem adhat, és nem is akar adni. Szorongat az anyag kétségbe ejtő tömege. Az irodalomtörténet, az irodalomnak e nagy temetője történelmi époszok és regények sírjaival van tele. Kiszámították, hogy csupán az utolsó 150 év alatt több mint százezer történelmi regény jelent meg versben és prózá- ben. Mennyire igaza volt Schoppenhauernek, akinek a lipcsei könyvvásár vaskos katalógusa láttán Xerxesz jutott az eszébe; Hérodotosz szerint ugyanis Xerxesz végigtekintve hadai beláthatatlan során, könnyes szemmel azon siránkozott, hogy az életük virágában levő számtalan fiatal ember közül hányan nem élik meg a következő tavaszt. A történelmi költészet töméntelenségéből mégis meglepően sok maradt életben. Sőt minden idők élő költészetének túlnyomó része történelmi költészet. Minduntalan „híres“ történelmi regényekre bukkanok, melyeket nem ismerek, pedig telhetetlen olvasó vagyok. Ez talán azért van, mert sok történelmi műanyag annak az országnak az olvasóit ragadja meg, melynek történetéből merít, de sohasem jut túl az ország határain. Másrészt nagyon sok az olyan történelmi mű, melyek engem személyesen megragadtak, de az olvasók túlnyomó részét nem. Itt-ott beszélni fogok ezekről a könyvekről is. Válogatásom tehát egyéni és esetleges lesz. A művek végtelen sorából azokat ragadom ki, amelyek felmerülnek emlékezetemből és nem törekszem teljességre. Még valami. Az utolsó kétezerötszáz esztendő folyamán számtalan gondolkozó és író ember mondta el már véleményét arról, hogyan mondják el, és hogyan kellene elmondani a történelmet. Sok igazság jutott így kifejezésre a legjobb formában. Nem tartozom azok közé, kik szerint „pe- reant, qui ante nos nostra dixerunt“. (Pusztuljon, aki előttünk a mi szavunkat mondta.) örülni annak az igazságnak, melyet egyszer s mindenkorra találóan kimondták és nem szándékozom megismételni a magam módján. Magam helyett gyakran megszólaltatom majd az elmúlt idők bölcseit. Szeretném, ha megértené e könyvet mindenki, aki szívesen és értéssel olvas. Örülnék, ha könyvem elgondolkoztatná, esetleg ellentmondásra ösztönözne. Ez a könyv azonban ne legyen tudós értekezés. Olvasóimról csak egyet feltételezek: ne legyen elfogult a történelmi költészettel szemben. Mert aki csak másodrendű irodalmi műfajnak tekinti, jobban teszi, ha már itt összecsapja a könyvet. Fordította: Somló Miklós