Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - LÁTÓHATÁR - Lion Feuchtwanger: Desdemona háza
visszatért Velencébe. Ez a Cristofero Moro azonban egyáltalában nem volt mór, hanem a Moro család egyik tagja. A család Morééból származott, még ma is így hívják Görögország déli félszigetét, a Peloponézoszt, onnan kapta nevét is; cimerében pedig három szedret (olaszul „mori“) viselt. Mindaz, amit Othellóról, a mórról emlegetnek, Geraldi Cinthio, olasz novellista „A velencei mór“ (II Moro di Venezia) című elbeszéléséből ered. Ismert drámájában Shakespeare is ennek az elbeszélésnek az anyagát dolgozta fel. Miután a színdarab híressé vált, Velencében a Moro- család egyik palotáját Othelló házaként kezdték mutogatni az idegeneknek. 1844-ben Friedrich Nerlich német festőművész lefestette azt az épületet és vele együtt a szomszédos kisebb, kétablakos palazzot, melyet tréfából Desdemona házának keresztelt el. Ettől kezdve lett a kis palota „Casa di Desdemona“ (Des- demóna háza), s amikor a festő tisztázni akarta a tényállást, a velenceiek elverték. ★ Mi késztet arra, hogy ezekkel az eseményekkel, jobban mondva meg nem történt eseményekkel — és eszmecserénk folyamán még sok másról szándékozom megemlékezni — olyan kimerítően foglalkozzam ? Szorosan ösz- szefüggnek könyvem tárgyával. Ezek az események, amelyek sohasem következtek be, de ha mégis megtörténtek, nem úgy, ahogy beszélnek róluk, tetemes részét teszik annak, amit általában történelemnek nevezünk; kitartóan hiszünk bennük és szívósabban élnek, mint a tudományos történetírás lelkiismeretesen dokumentált „tényei“. Miért van ez így, miért elevenebb a történelmi költészet a történelmi igazságnál, s hogy rendjén van-e ez így, arról szeretnék ebben a könyvben önökkel elbeszélgetni. Jól emlékszem még, hogy már kisfiú koromban mennyire felbolygatott, s izgatta képzeletemet a történelmi költészet. Gondolkozás nélkül elhittem a kitalált eseményeket és szerencsétlen voltam, ha logikusan bebizonyították, hogy nem történhettek volna meg. Sőt szívem mélyén még ma is hiszek bennük, bár az értelmem minden további nélkül elismeri, hogy mind csak álom és levegő. A legtöbb ember így van vele. Nem veszi szívesen, ha az ismert, kedves történetekkel tényeket állítanak szembe. Hiába, a tények nem állnak helyt a jól megszerkesztett, hihető és érzelmeinkre ható, életformáló költészettel szemben. A megtörtént tények a szemtanú emlékezetében és az elbeszélő beszámolójában hamarosan összekeverednek a puszta képzelet szüleményeivel. Az ember nem élhet költészet nélkül. Az utókor a kortársak feljegyzéseibe beleszövi saját képzeletét, míg végül az eredeti feljegyzésben található néhány szánalmas „tény“ is, teljesen elvész a mesék és a legendák burjánozó szövevényében. A tüzetes jószándékú és éleselméjű bibliakritika például számos tényt tárt fel a héber vándortörzsek őskori történelméből, melyek összeegyeztethetetlenek a bibliai szerzők beszámolóival, sőt egyenesen megcáfolják őket. De hiába tudunk a habír mondákról, akik a nagy éhínségek idején egyiptomi területre menekültek, ez sohasem törölheti ki emlékezetünkből a Józsefről és testvéreiről szóló legendát. Hiába vannak biztos ismereteink Izráel bálvány-isteneiről és a vallás lassú fejlődéséről, míg végül eljutott Jahvehoz, az egyistenhez, mindez sohasem szorítja ki tudatunkból Mózes legendáját, aki a Sinai hegyről hozta le a kőtáblába vésett tíz parancsolatot. Hasonló a helyzet a trójai háborúról való elképzeléseinkkel. Tüzetes filológiai tanulmányok, módszeres ásatások, éleselméjű következtetések alapján pontos képet alkothatunk magunknak a barbár achájok rohamáról a civilizáció fejlett fokán álló előázsiai városállamok ellen; bátran állíthatjuk, hogy Trója pusztulásáról többet tudunk, mint a régi énekesek és az Iliász költője. De hiába tudunk a hét városról, amelyek egymás romján épültek. Trója vidékén, ez mind holt tudás, és a szép Heléna elrablásáról, Achillész haragjáról, a trójai faló hasában harcra készülődő hősökről szóló történetek tovább élnek. Az ellenszenvesen száraz régészeti kutatás (the repulsive dryness of mere antiquity — ahogy Walter Scott nevezte az archeológiát), nem versenyezhet a költők élénk fantáziájával. Mindenkor kételkedtek a történelemtudomány megbízhatóságában. Lieselotte pfalzi grófné, Orleánai hercegnő, miután egy történelmi munkát olvasott XIV. Lajos francia királyról, akinek udvarában maga is élt, így ír barátnőjének: „Ha ilyen hazugságokat írogatnak arról, amit magunk is átéltünk, akkor mit gondoljunk azokról az elmondott eseményekről, melyek a messzi múltban történtek meg ? Ügy találom, hogy a szentírás kivételével minden történelmi könyv ugyanúgy hazudik, mint bármelyik regény. A különbség csak annyi, hogy a regények szórakoztatóbbak.“ A számtalan hasonló nézet közül kiragadok még néhányat. „Nincs abban semmi különös — véli David Hume — hogy a történetírók hazudnak; megtette ezt minden időben mindenféle ember.“ Voltaire szerint: „A történelem eredendő kitalálásokból áll.“ Börne így vélekedik: „A népek és az államok története valami pénzt hozott a történetíróknak és a könyvkereskedőknek, hogy más haszna is lett volna, nem tudom.“ Schoppenhauernál olvashatjuk: „Klio, a történelem múzsája annyira keresztül-kasul fertőzött hazugsággal, mint egy utcalány szifilisszel.“ Henry Ford durván,
