Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - LÁTÓHATÁR - Jean Villain: Zürichi levél
pillanatban azonban eszébe jut, hogy amióta az eszét tudja, egy nagy vágya volt: „út a tengerhez“. Mihelyt megreked a házasságban, vágyának befellegzett. Ezért biztonság kedvéért azonnal útra kelt: gyalog és határozott útiterv nélkül. Amolyan igazi út ez az ismeretlenbe. Lényegében ugyanaz, ami Max Frisch másik két hősének, Stillernek és Fabernek a menekülése — szökés a kispolgári hétköznap üres, vak és céltalan, pusztító kiúttalansága elől. Ütja során ez az álmodozó néhány jelentéktelen epizód után egy csoport vándorkomédiással találkozik. Ezek a szegény ördögök, akik télen-nyáron vásárról vásárra járva csavarogják be az országot, a múltban és ma is a tőkés társadalom egy részének szemében a szabadság eszményét testesítik meg. Steiger álmodozó hőse híven az íratlan hagyományokhoz beleszeret egy gonosz késdobáló csinos partnernőjébe — szerelme Ugyancsak a hagyományoknak megfelelően tökéletesen plátói. Eszébe se jut, hogy a lányt szeretőjévé tegye, bár a hölgy minden jel szerint nem tiltakoznék ellene (Hemingway hőse ebben a helyzetben nem sokat haboznék), sőt, Steiger álomlovagja még arra sem tesz kísérletet, hogy a leányzót bármi módon magához kösse. Ez a lépése és esetleges következményei ugyanis bizonyos értelemben megint csak a „szabadság“ végét jelentenék — polgári felelősség terhét rónák rá, s a hátsó ajtón keresztül ismét bekerülne a „megállapodott“ élet kalitkájába . .. A komédiásokkal lejátszódott kaland után a plátói szerelmes egy faluba kerül, ahol véletlenül belecsöppen a svájci konjunktúra iparlovagjainak ördöngős körébe, a véletlenek és furcsa félreértések bolondos közre- játszása folytán mielőtt még rájönne, miről is van szó, az „automata kerti törpék automata gyárának“ élén találja magát. A könyvnek ez a része a legsikerültebb és a legvidámabb. Steiger nagyszerű humorérzékkel, könyörtelen szatírával mezteleníti le a tőkések profithajhászásának nevetséges ürességét, mesteri kézzel mutat rá a társadalom gyöngéire. Sajnos, mélyrehatóbb elemzésre nem futja erejéből: bár egyes helyeken maró gúnnyal bírálja a polgári társadalmat, egészben véve a felületen marad, külső, nem mindenben jellemző jelenségekhez ragaszkodik és nem hatol a dolgok gyökeréig. Éppen ebben a legfontosabb fejezetben Steiger néhányszor utat téveszt, és erőszakkal konstruálja helyzeteit (például amikor a szakszervezetekről vagy egyes állami szociális intézményekről beszél). Ezen azonban nem szabad túlságosan fennakadnunk, hisz éppen ez a vak hadakozás minden ellen jellemzi a kispolgár társadalmi forradalmát, ebben nyilvánulnak meg a szerző határozatlan anarchista elképzelései, életérzése. A kispolgári lázongásnak lényegében nincsenek határozott célkitűzései, ezért marad legtöbbnyire meddő, mind az irodalomban, mind a való életben. Az álmok lovagja végül megkísérli, hogy kitörjön ebből az ördögi körből, de csakis azért, hogy visszaszerezze „személyes szabadságát“. Természetesen ismét a menekülés és nem a harc útját választja. De nem jut messzire. Elfogják és a bolondok házába zárják, ahol részletenként mondja el élete történetét az ideggyógyásznak. A kerettörténet egy ideggyógyintézetben játszódik le. A fő téma: egy látszólag „normális“ ember, aki menekül önmaga és az „őrült“ társadalom elől. Képtelen bármiféle felelősséget viselni, még attól is fél, hogy szeressen egy lányt. Az impotencia szomorú példája. Valóban impotenciáról van szó: az elaggott polgárság társadalmi tehetetlenségéről, még általánosabban kifejezve a tőkés rend tehetetlenségéről, hogy életkielégülést biztosítson a benne élő embereknek. Ezt azonban napjainkban egy svájci író nem mondhatja ki kereken. Igazságát előbb a feje tetejére kell állítania, majd rejtjelesen az egyén eszeveszett élményeibe kell foglalnia és így elmondania az olvasónak, mert máskülönben könyvét nem nyomnák ki és nem is olvasnák. Kézenfekvő, hogy a rejtjeles írásmód következtében az igazság nagy része elvész. Steigernél például sehol sem találjuk meg a meggyőzően rajzolt „szorongás“ objektív társadalmi gyökereit — ezt Frischnél is hiába keresnénk — megállapíthatjuk tehát, hogy ez az egész „új“ irodalmi irányzat értékes próbálkozásai ellenére a komoly társadalombírálatban nem jut tovább a pesszimista nihilizmusnál és a kiúttalanság egzisztencialista színezetű bölcseleténél.
