Irodalmi Szemle, 1960

1960/3 - LÁTÓHATÁR - Turczel Lajos: Egy sokat vitatott könyv (L. Aragon: A nagyhét)

latkeltés céljaihoz mesterien árnyalt stílus­hoz?! Mit szóljunk ahhoz, hogy a nyelvben, a stílusban, a látomásokban, álmokban, s általában a regényben itt-ott az egykori szürrealista költő kezenyomait is érezzük?! Annyit szólhatunk, annyit mondhatunk, hogy az Aragon által használt rendkívül változatos, művészeti vagy műfaji hovatar­tozásukban egymásnak sokszor ellentmondó művészi eszközök az író kezén bámulatos módon összeszelidülnek, és az általuk fel­épített varázslatos regényépület — a műfaji egyensúlytól, a kompozíciótól való merész és kockázatos elszökkenései ellenére is — har­monikus egészet alkot. És nemcsak formai értelemben, hanem eszmeileg is. A Nagyhét kommunista írója ebben a szocialista realista módszeren belül új példaképül megteremtett regényében gyakorlatilag bizonyította be azt, amit a „Nevezzük nevükön a dolgokat“ című előadásában mondott: „A szocialista realiz­mus fogalma számomra nyitott és nem dog­matikus, megengedi a művésznek, aki hívé­nek vallja magát, hogy saját maga gazdagodjék, hogy gazdagítsa művészetét, nem valamiféle bekerített réten, hanem min­denütt, ahol táplálékot talál — felfogásának kritikai fenntartásával.“ Aragon a politikai felfogásához, kommunista világnézetéhez a művészetek gazdag és vegyes anyagú arze­náljából oly bőségesen és merészen merítő új művében is mindvégig hű maradt. Sőt, ez a felfogás, ez a világnézet volt az, amely erőt adott neki ilyen kiemelkedő, utat mutató alkotás létrehozására. A nagy író ezt a tényt készségesen elismerte, amikor az itt idézett előadásában alázatosan és egyben öntuda­tosan jelentette ki: „Nem írhattam volna meg A Nagyhet-et, ha nem lettem volna kommunista.“ Aragon új művét más vonatkozásokban is lehetne még elemeznünk, és lehet, hogy erre majd még valamikor sort is kerítünk. Nagyon is itt cseng a fülünkben az, amit Renaud de Jouvenel mondott: „Aki erről a könyvről akar beszélni, az elemzésre vállalkozzék vagy legalábbis készítsen jegyzetet egynémely értékéről. De ehhez is ritka merészség kell, mert őszintén szólva nemcsak azt nem hi­szem, hogy a tárgyat ki lehetne meríteni, hanem azt sem, hogy mással is lehessen szolgálni az igazságot, mint egy igen hosz- szú tanulmánnyal. Valóban rendkívüli re­mekmű ez. Hosszú ideig sok tinta folyik miatta. Ha nem így volna, ez azt jelentené: lemondunk a művészet megértéséről és sze- retetéről. S egyszersmind az ízlésről és az érzékenységről is.“10) A sok nyitva hagyott problémáról futólag 10) R. de Jouvenal: A Nagyhét. említsünk csak két olyat, amelyet az eddigi kritika már érintett, feszegetett: pozitív hős-e Théodore Géricault? (arról, hogy a regényhős szó használatos értelmében véve nem főhős, már beszéltünk), és történelmi regény-e A Nagyhét? Az első kérdésre gyors és heves igennel válaszolhatunk. Miért? Azért, mert amikor a pozitív hőst magunk előtt elképzeljük, és főleg amikor arra gondolunk, hogy ez és ez a regényalak (Grigorij Melehov, Thé­odore Géricault vagy más) lehet-e még po­zitív hős, akkor nem a kereszténység er- kölcs- és részvéttana vezet bennünket, hanem az a humanizmus, amelyről fentebb — egy aragoni közbeszólás kommentálásánál — azt mondottuk, hogy a történelmi materializmus sajátja, a történelmi materializmusban (s ennél fogva a szocialista realizmusban is) van megtestesülve. Ennek a humanizmusnak a szellemében hiszünk abban, hogy az ember a tökéletesedés útján majd egyre inkább levetkezi azokat a csökevényeket, amelyeket a szocializmusba a múltból hozott, és egy­szer eljön majd az igazaknak az a (még mindig nem teljesen szeplőtlen) világa is, amelyről a biblia nem beszél. De hol van még ez a világ Théodore Géricault, sőt a mi korunkban is, amikor az ellentétes világ­nézetek, a társadalmi jó és a rossz között a leghevesebb küzdelem folyik. Amíg ez a világ el nem érkezik vagy közelebb nem jön, addig ne keressétek a pozitív hősöket csak a született jófiúk, a soha meg nem kísértettek, a tépelődés és a választás gyöt­relmeit nem ismerők, vagy a rosszról diadal­mas könnyűséggel lemondók között, hanem azok között is, akik önmaguk született vagy szerzett korlátaiból, a társadalmi rossz ké­nyelméből és igézetéből harccal törnek ki, nem a szentek módján, hanem viaskodva és a rosszról való lemondás fájdalmát a húsukban érezve. Azoktól, akik kételkednek Théodore Géricault pozitív hősi mivoltában, kérdezzétek meg, hogy A Nagyhét írója po­zitív hős-e a szemükben?! Tegyük fel a második (és itt egyben az utolsó) kérdést: történelmi regény-e A Nagy­hét? Aragon több helyütt (először már a könyv mottójában, e mottó első mondatában) tiltakozik az ilyen feltevés ellen: „Ez a könyv nem történelmi regény.“ ... „csak ha­mis módon, látszólag fordul a múlt felé.“ ... „Ez nem történelmi regény, hanem a történelem szégyentelen kiaknázása, amelyből lépcsőt készítettem a fikció, útlevelet a regény számára.“ Aragon tiltakozásait csak az írói szándék szempontjából véve fogad­hatjuk el, maga a mű ezt a tiltakozást meg­cáfolja: A Nagyhét-nek igenis ott van a helye a legjobb történelmi regények között is!

Next

/
Oldalképek
Tartalom