Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - DISPUTA - Vita műkedvelő kultúrcsoportjaink helyzetéről
S olykor-olykor, ha egy őszülő bácsi kedvre kerekedik, és fiatalosan a banda elé állva csárdást rendel, az ifjúság csak fitymálva vonszolja magát, — vagy ami még rosszabb, — egyszerűen abbahagyja a táncot. Pedig a csárdás az igazi tánc. A táncok tánca! Ritmus, tűz, ruganyosság, szilaj jókedv, lánglobogás; egyszóval: csárdás. Vannak népművészeti bemutatók. S bízom én is abban, hogy még nagyon sokáig lesznek. Ám ezeken azt tapasztaljuk (dicsőség a ritka kivételnek!), hogy a bemutatott táncok csak „spartakiád-szerű“ ütemes mozdulatok, amelyből hiányzik a lüktető erő, a szenvedély. Segítsetek, segítsünk! De hogyan? 1. Szerintem minden iskolában be kellene iktatni heti egy órát ilyen címmel: „Népművészet“. Ezeken az órákon minden tanuló számára kötelező volna a népművészettel való foglalkozás: éneklés, táncolás, stb. 2. Évenként minden faluban népművészeti versenyt kellene tartani, amelyen nemcsak diplomát, oklevelet, hanem értékes díjakat is kapna a legjobb néptáncos és népdalénekes. 3. Olyan filmek készítése és bemutatása, amely kiemeli a népművészet minden szépségét. 4. Központilag irányított népművészeti gyűjtést rendezni muzeális céllal, hogy legalább így maradjon meg nagyon sokáig a mi legféltettebb kincsünk: a népművészetünk. Végezetül felelni próbálok a feltett kérdésekre: 1. Műkedvelő csoportjaink munkája a kezdeti szép sikereket ma már csak elvétve tudja megcsillogtatni, mert az embereken erős közöny lett úrrá. A csoportok vezetői sok helyütt kedvüket vesztették — többnyire a tagság nemtörődömsége, vagy pedig jogos és jogtalan kritikák miatt. S ha nincs szervező, — de olyan szervező, aki szívvel, lélekkel végzi munkáját, akkor halott a műkedvelő csoport. 2. Az itt élő magyarság népi kultúráját a népművészeti bemutatók segítik ébren tartani. A csoportokat kell szilárdabbá tenni, hogy érezzék ők is a felelősséget. 3. Csoportjaink nagy többsége szereti a giccset, sokszor a vezetők is. A régi bohóckodást előtérbe helyezik, s húzódoznak a komoly témáktól. Szerintem a komáromi társulat feladata lenne, hogy látogasson el minden faluba, „ahol igazolnák, hogy komoly tárgyú darabokat is lehet jól előadni, és lehet rajta szórakozni. A csoportok vezetőit évenként egy-két napos iskolázásra össze kellene hívni, és jó tanácsokkal, bíztatással, felelősségérzettel ellátni. 4. Kultúrcsoportjaink vezetői, rátermett egyénei a hagyományos motívumokból újszerű egészeket kombinálnak, vagy a régiek mintájára igyekeznek teljesen újat alkotni. Szerintem azonban egészen újat lehetetlen létrehozni, — mert ha nem a régebbi alapokon nyugszik, akkor az nem is lehet népművészet, — csak egykét ember kombinációjának szüleménye. Az ünnepélyek műsorában szinte mindig találunk egy-két ilyen kombinált táncot, amely kevésbé szokott sikerülni, — de találunk mindig egy-két ügyes énekest is, akiknek népdalai lényegesen jobban sikerülnek, mint a táncok. 5. Az egy hazában élő népek ismerjék egymás nyelvét. Tehát a magyar a szlovákot, a szlovák a magyart. Ez az első. Azután jöhet a legjobb irodalmi művek kölcsönös megismerése. A színpadokon pedig mindkét nép olyan műveket adjon elő, amelyekből sokan megismerik a kölcsönös egymásrautaltság szükségességét, a múlt közös harcait, szóval azt, ami összekapcsol bennünket. 6. Sajnos, műkedvelő csoportjaink idegenkednek az olyan komoly daraboktól, amelyek a szocialista embert ábrázolják. 7. Zene- és énekkultúránk valóban alacsony. Oka: A szülők keveset foglal
