Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - Kulcsár Tibor: Pogány imádság
tudom: szerettél s tán szeretsz is, semmivel sem vádollak téged, nem vádolom, nem, vádolom én csak gyenge kicsinyhitüségeJ, vádolhatnálak tenger bűnnel, ezer vétséggel, szörnyű váddal: miattad zuhan mélységekbe az egeket szántó madárdal, éjjel miattad hal meg a fény, miattad hullik le a csillag, félelmükben ártatlan özek, jámbor szarvasok bőgnek-rínak, vádolhatnálak: mennyi újnak, születőnek gyilkosa lettél, miattad hullott le a lomb is, miattad lett ily kegyetlen tél, vádolhatnálak: gyilkosa vagy az új, meg nem született tavasznak, miattad zordon fagy lett minden, források, kutak kiapadtak, kegyetlenséged koporsó lett minden fakadó, bomló rügynek, s varázzsal-vert bűvös körödből többé semmi sem menekülhet, vádolhatnálak kemény szóval, átkozhatnálak, s mégse, mégse, tenger bánatom, nagy szerelmem rajtad kívül nincs ki megértse; minden bűnöd erénnyé szépül, széppé szelídül minden vétked, fenséges voltod magasztalja, téged dicsőit minden ének, folyók síró-morajló habja irgalmadért könyörög váltig, vihar-dúlta kopár karjukat az égig emelik a fák is, felhőkből könnyeket fakasztó sóhaja kél a szomjas rögnek, a kis füvek, gombák, növények mind kegyelmedért könyörögnek, érted öltöztek csak fehérbe a hegyek, völgyek, dombok, hantok, békítenének turbékolva válladra szállt fehér galambok, minden hatalmak térdrehullnak teelőtted, úgy vezekelnek,
