Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - Kulcsár Tibor: Pogány imádság
irgalmadért fohászkodnak, mert te vagy a vég s te vagy a kezdet; s én is: — ha kegyetlenül is elvetsz, eltaszítasz magadtól százszor, — vagyok lépteid futó nyáját féltve-zokogva őrző pásztor, szerelmeddel megáldott-megvert rabod vagyok már mindhalálig, tengernyi vádam, minden átkom téged-áldó zsoltárrá válik, téged dicsőítő fohász lesz, csak áldani, áldani tudlak, vádjaim megvert kutyákként nyüszítve lábad elé borulnak, átkaim' tűz eső-özönje visszazuhan mind, mind magamra, szívem egekbe nyúló tornyok sírva-zendülő vészharangja, nem vagyok más, mint szerelmedbe Kulcsár Tibor örökre száműzött eretnek, _ , , minden vétségem, minden bűnöm Pogány imádság csupán csak annyi, hogy szeretlek, vagyok csillagfényű szemednek varázsával megvert-megrontott, magas szerelmed sziklájáról rideg vermedbe vetett foglyod — de te sem vagy más, te sem vagy más, mint e szerelem örök rabja, velem együtt magad ítélted örök égésre-kárhozatra; s hiába futnál száz kalandba, keresve új szerelmet, mámort, tűsarkú, könnyű kis cipőddel a táncot is szívemen járod, attól patakzik, hull a vérem, véle pirosítod az ajkad, szerelmem selymes szivárvány színszálaiból szőtt a ruha rajtad, s akárhová is menekülnél, hozzám hoz vissza minden utad, ön-lelked riasztó börtönéből többé soha nem szabadulhatsz, rabja vagy, mint a tiszta kékség örökre rabja lesz az égnek, úgy fogva tart, mint ezer gyökér az orkán-tépte jegenyéket,
