Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Nagy Irén: Kádervallomás (elbeszélés)
Irtózatos dörrenés ... önkéntelenül a fejünkhöz kapunk... egy sikoltás hallatszik ... sűrű mészporral telik meg az óvóhely ... — Nyugalom, nyugalom, — kiáltom, —' mi történt, ki sikoltott? — Valami a hátamra esett, — mondja halkan, szégyenlősen a kis védőnő, — megütött, attól ijedtem meg. — Ne csináljunk pánikot, — a parancsnok hangja jóval keményebb a szokottnál. Egymásra nézünk ... a házunkat találat érte ... Kérdés, kijutunk-e innen ... Az órámra pillantok. Tíz perc telt el azóta, hogy ott fenn, a harmadik emeleten meghallottam az első becsapódást. Tíz perc telt el és már csend van újból, félelmes, halotti csend, mintha csak kriptában lennénk. Egy asszony felordít: — Be vagyunk temetve! — Megőrült, — kiáltanak rá többen. — Nem hallok semmit, —» nyöszörög félelmében. — Örüljön neki, úgy látszik, vége, — mondja a légóparancsnok. és int a szemével felém. — Maguk még maradjanak, hátha visszajönnek a gépek, — szól a többieknek. — Mi ketten megnézzük. Kinyitjuk az ajtót. A keskeny folyosón néhány tégladarab hever, mészpor szálldogál a levegőben, a folyosó végén az ajtó nyitva, a légnyomás kivágta. Végigszaladunk a folyosón és felmegyünk a lépcsőházba. Mindenütt por, mész, tégla, de úgy látszik, nagyobb baj nem történt. Valaki dörömböl a kapun. Kinyitjuk, a szomszéd házból a férfiak. — Találatot kaptak ... lent a pincében nincs semmi baj ? — Élünk mindnyájan, — mondom és kilépek az udvarra. Az ebédlőnk egyik fala mint a pusztulás jelképe ágaskodik felfelé, teljesen épen ... ez maradt a harmadik emeletből... A furcsa az, hogy a családi fényképek sem estek le a falról. Az apám szeme szigorúan bámul bele a világba, mintha kérdőre akarna vonni mindenkit, mi történt egy élet munkájának eredményével? Csak nézem azt az ép falat, lassan egész csoport gyűlik körém, az emberek már kimerészkedtek az óvóhelyekről, mind felfelé néznek és senki sem szól egy szót sem. Nem tudják innen kivenni, hogy mi van a képeken, csak én látom magam előtt az arcokat, tisztán és élesen. Lassan feloldódik a csend. — A második emelet is alaposan megsérülhetett, de abból még lehet valami, — magyarázzák egymásnak az emberek. — Ügy látszik, a bomba kicsi volt és szerencsés helyen robbant. Valami lefékezte a robbanás erejét. Mindenki szakértő lesz egyszerre, mindenki tud egy érdekes esetet, velem már senki sem törődik. A feleségem a fenthagyott bőröndöt siratja. — „Legalább egy kis ruhaneműnk maradt volna,“ — óbégatja. — Elhallgass,, —< kiáltok rá hirtelen, de ahogy rémült szemét rámveti, megenyhül bennem a harag. Ha ez lenne a váltságdíj a katona fiam életéért, a három gyermekemért, — gondolom, — akkor talán lenne erőm újrakezdeni... Amikor az anyjuk meghalt, akkor éreztem ezt a szörnyű ürességet magam körül... sehol egy tárgy, amiben megkapaszkodhatnék ... sehol egy kéz, amely felém nyúlna ... nincs magányosabb lény a föld kerekén az embernél...
