Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Nagy Irén: Kádervallomás (elbeszélés)
„Anyám fiatalon, harminc éves korában halt meg tüdővészben .. Otthon majd sokat kell pihennem. Egész nap csak feküdni fogok, de nem az ágyban. A nyugágyat át kell huzatni, ez lesz az első dolog, ha hazaérek, s aztán felöltözve fekszem majd az ablak mellett, hogy kiláthassak a kertbe. Egy hónap múlva csupa virág lesz minden. Talán akkor már pokrócok közé csavarva kint is fekhetek a kertben ... ha nagyon szép idő lesz ... ha nagyon melegen süt majd fa nap ... Milyen lassan múlik az idő. Itt ülök az ágy szélén felöltözve. Társaim, akikkel majd egy évig feküdtem egy szobában, ellenségesen hallgatnak. Már elbúcsúztam tőlük, de barátságunk a búcsúzás pillanatában semmivé lett, pedig még ki sem léptem a szanatórium kapuján ... Irigyelnek ... Még egy utolsó hőmé'rőzés ... csak éppen kíváncsiságból... a helyzeten már nem változtat az eredmény... a főorvos megmondta, hogy hazamehetek, minden pillanatban itt lehet a férjem... csak a saját megnyugtatásomra csinálpm ... Két perc elég, ha a számba teszem a hőmérőt, de otthon ezt sohasem fogom csinálni. Vagy ha igen, olyankor, amikor senki sem látja. Nem, valami gusztusos dolog, mi itt már megszoktuk, de nem kell, hogy Karcsi vagy a gyerekek meglássák. Tavaly, amikor a két nyári hónapra hazamentem .. . érdekes ... minden évben csak június végén engedtek haza ... Letelt a két perc ... harminchét-kilenc ... biztosan az izgalomtól van ... nem lehet mástól... ilyenkor nem szabad, hogy hőem^lkedésem legyen ... —• Nem, nincs semmi, — mondom hangosan, mert az egész szoba várakozóan néz rám. — Nincs hőemelkedésem, — ismétlem és csak azt szeretném tudni, hogy rázom most le a hőmérőt, hogy ne vegyék észre. Különben mit törődöm velük! Fontos, hogy mehetek haza! Furcsák az orvosok! A tavalyi tüdővérzésem nem volt ilyen nagy, mint amit most egy hónapja kaptam, és akkor majdnem elmaradt a nyári hazautazásom. Most, mihelyt egy kicsit magamhoz tértem:, azt kérdezték tőlem, nem lenne-e kedvem hazamenni ? Ha van valaki, aki ápolna, otthon hamarabb meggyógyulnék. A sógornőm ellátja a házat és a gyerekeket, vélem meg nem lesz sok baja. Én majd csak fekszem a nyugágyban, igazán nagyon jó beteg leszek, nem leszek terhére senkinek. Olvasok majd egész nap, meg hallgatom, mit mesél Karcsi, ha hazajön az állomásról, meg a gyerekek, ha megjönnek az iskolából. Én nem tudok semmit mesélni. Mi történik itt? Semmi, csak fekszünk és fekszünk, meg röntgenre visznek bennünket és únjuk egymást, mert töviről-hegyire megismertük már egymás betegségét és rigolyáit. Ha otthon leszek, nem akarom ezt a szót hallani, hogy „tüdő“. Azért meg kell kérdeznem a sógornőmet, ebben az évben is elvitte-e a gyerekeket röntgenre? Azt nem szabad elmulasztani. Olyan véznácskák, soványak, vigyázni kell rájuk ... Most felveszem a pongyolámat a ruhámra és kimegyek a folyosóra. Ott hűvösebb van, mint itt, de kilátok az udvarra. Meglátom, mikor jön Karcsi. A hőmérőt zsebreteszem, kint a folyosón majd lemzom... jobb, ha nem tudja senki, hogy lázam van .. úgyis csak a türelmetlenségtől... Ha most megmondanám, hogy harminchét-kilenc, akkor se mondaná a főorvos Karcsinak, hogy utazzon szépen haza és hagyja itt a ‘feleségét...
