Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)

minden csontja. Mások végső erejükkel felkönyököltek, összetett, dagadt kézzel könyörögtek szánalomért, elbocsátásért. Anya velőtrázó sikollyal hívta gyermekét, elhagyott gyermek fertőzött, fogvaejtett anyját.

Scierra két gyengecsontú, fülbevalós fiú közt ült. Óriásra fuvódott a hasa és bedagadt szemével aprókat pislogott egy csoportocska felé. Közepén állt a híres Musa, nemrégiben felszabadított rabszolga, orvos és az iskolája; magyarázgatta a betegség tüneteit, a védekezési lehetőségeket és a fertőtlenítés módját. Az orvos irányában Scierra felfedezte férje kutató szemét és sírós örömmel, vízzel telt csuklóival integetett neki, míg meg nem hallotta a százféle zajon és rimánkodáson keresztül is segélykiáltását:

„Ments meg, mert meghalok. Pullius . .. segíts... segíts...'!“

Pullius könyökével keresztül törte magát a bámészkodó és jajgató tömegen, taposott, lökött kegyetlenül, szeme vérködbe borult. Egy siheder, még tejfelesszájú aedili segéd mellbevágta, hogy meg- tántorodott:

„Vak vagy te csavargó? Marha!.. . Nem látod, hogy a campániai rosszbetegség van rajtuk ?“

Pulliusban veszett harag fuldokolt. Kidagadtak az erek nyakán, keményen összezárt ököllel fenyegetődzött és habzó szájjal akarta rávetni magát a nemes úrfira. Medvefajzat ereje lakozott benne, pedig üstökében végigerezett már az ezüstszál. Még szótlan csiholja, élesztgeti magában a választ, mint taplós tüzet, hogy aztán kirobbanjon belőle a dörrenő, parasztszidalom, melyhez képest az aedil durvasága csak langy fuvallat.

„Én ... csavargó ... én ? Één ... ? Az anyád hasában hintáztál, mikor én már Rómáért hadbaszálltam! Te ganéjdomb! Ügy fenéken rúglak, hogy heten se kaparnak össze!..." S hogy beteg asszonyának sikoltozása még jobban éleszti férfikedvét, elragadja a félelmetes, fékezhetet- len düh, cserzett, száraz tenyerével, mely

repedezett, mint az agyagföld, de erős, mint a lomha és titokzatos bivaly ina, oda- kanyarint csattanósat az úri suttyóra, hogy lefordul. Mintha csak zászlóbontás, üstdobogás, kürtök harsonázása lett volna a felsorakozott rovátkásarcú, szegényszagú, sovány, csontos nincstelenek számára. Száradó Ínyük kilökte már a szuvasodó fogakat, sötétszemű, keskenyajkú, örökösen viselős asszonyaik korán elnyűttek. S most tűzvész gyanánt megindul valami, ami csak száz évben egyszer tör ki: a szenvedők, nyomorgók siroccója ez, ami fájdalmas eszmélés, döbbenet, gyűrűző hullámverés és felszaggatja a nyugalom, tespedés partjait. S aztán ... Mégse . ..

Pulliust egy mindenre kapható, mindenhol azonnal található bérenc gyomron vágja, s viaszsárga arccal összecsuklik. Felültetik, fatörzshöz támasztják, de aléltan, eszméletlenül hull vissza, akár a tehetetlen zsák. Megnézték, és otthagyták. Csak Scierra követte kidülledt, könnyben ázó szemmel, imádságot és átkot szórva.

A betegeket összeszedték, hosszú, mészszel hintett szekerekre rakták, halottat, haldoklót, mozgolódót egymás hegyibe- hátára, összekötözték fáj nem fáj, s mire lebukott a nap a Janiculus dombja mögött, egy részüket meszes gödörbe hányták, vagy a szétszórt hámorok,- rézművesek, ötvösök és kovácsok fujtatóival gyors máglyalángban elemésztették. Voltak, kiknek a furrinai sötét, mélyvízű tó jutott sírmezőül. A még erősen tiltakozókat és munkabírókat menetre indították az éjben, fáklyás előfutárok kiáltották, óvták a tisztes- polgárt fertőző közelségüktől. Egy darabig gályaraboskodhatnak még a tenger torkolatánál a hadihajókon. Kit ronthatnak meg a hajó evezőpadkáján, — a patkányt, nyirkosságot, betóduló sós tengervizet? Ha majd elfoszlanak és a vaskarikában marad levált végtagjuk, kidobják a maradékot a regatta után úszkáló, nagybendőjű cápáknak.

Scierrát már nem bántotta a meszes gödör húsfaló tüze, se Róma racionalitása. Irgalmas kéz tarkónvágta egy lapáttal,