Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)
hogy agyveleje kiloccsant. Azt mondták róla, úgyis csak egy hét már az élete, aztán szétmállott volna a húsa. Scierra már a túlvilágon szeretkezett, mire Pullius magához tért. Forgott vele a világ és hirtelenében nem tudta megérteni, mit keresett itt a kézművesek, szatócsok és zsidók negyedében, hová azelőtt még a szél sem vetette. Csak lassan eszmélt a valóságra. Elindult, s nem érezte, hogy jár. Zihált, harapta a levegőt, s csak nem csendült meg benne az enyhülés muzsikája. A szikla dóm lépcsője ürességtől ásítozott, körötte minden elhagyatott és vastagon beszórva mésszel. Nem volt ott már se élő, se halott, se siránkozó, csak nehéz könnyek felhőjébe burkolt csend és füstölgő, lohadó máglya. Lángjai olyanok, mintha száz és száz kéz fonódna össze irgalomért. A városra az ég csillaghímes palástja borult, s Pulliust is betakarta, de az csak ment céltalanul, elhagyottan és szemében lázas kábulattal; szeretne Scier- rának lágy búcsúszót, vigaszt mondani és mellette virrasztani, míg pitymallásra kihűl keze a kezében. A tébolyodottak együgyűségével egyre csak azt hajtogatja: Majd egyszer, majd . .. Ingerültség cikkázik arcán, hogy valaki megrántja ujjasát. Csodavén, fogatlan koldus állt elébe. Ruhája csupa cafat, csupa rongy. Lapos tarisznya az oldalán és gondozatlan, őszbeborult kóc a haja, szakálla. Szászor nyomorultabb és büdösebb csavargó még nála is. A vénség púpra kerekítette ki hátát és görbe, csomós ujjaiban furkósbotot szorongatott: vándorbotot, koldusbotot. Csak két okos, törtfényű szeme árulja el az emberségét. „Takarodsz mellőlem, magamnak sincs zabálnivalóm!“ „Nem is azért!... Én vagyok az... a rabszolga az országútról. Még élek...“ Pullius mélyet sóhajt, nem emlékszik már az arcra, de a kép még ismerős, az az alkony, a távoli, félkörbe futó hegyek kéklő ködje, az első éj a tornyoskapujú, tülekedő nagyvárosban, a romlás lidérctüzé- ben. „Ahogy megmondtad! Ügy bizony! Az asszonyból utcák ringyója, belőlem csavargó lett! Érted ?... Csavargó!... Harcoltam, ütköztem, öltem Rómáért és nemsokára még odúm se lesz, hová fejemet lehajtsam. Kenyérre sincs, nemhogy lakbérre. Az asszony ... campániai métely... elcipelték, talán dögkutyával egy sorba hántolták . ..“ És a néhai vad, irgalmatlan katona arcán végig szántanak a könnyek. Nem is érti a fogatlan vén koldus szavát, s mikor tenyerébe csúszik annak lapos tarisznyájából a kenyér s két-három füge, nekifog, nem is annyira éhségből, mint háladatos- ságból és aggodalomból, nehogy újra itthagyják a magányban. „Majd csak lesz valahogy“ — mondta neki a hang. „Megta- nítlak élni, lásd, még mindig nem tudok a föld alá kerülni, mert várok és remélek egy jobb világot. A pusztulás romjain épül majd.“ Pullius eszegeti a kolduló rabszolga kenyerét: „Meggyorsíthattuk volna ezt a pusztulást. Most már késő!... Lám, az izmaim már petyhüdtek, nehézkes a fejem, öregszem és elfelejtettem hinni.“ „Nem vagyok öreg a szikragyújtásra! Itt voltam, láttam mindent! Ha nincs is meg már a régi erőd, szavad még nem holt. Gyújts fáklyát a kétségbeesetteknek. Ma csak egy követ téged, holnap tizen, egy hét múlva ezren!... A tétlen várakozás, nyugvó hit nem terem kalászt. Az elvetett mag csak lehetőség, de gondozni, öntözni kell, tépni a gyomot körülötte, hogy termés legyen belőle!“ Pullius feküdni vágyik. Aludni és felejteni. Itthagyni álmában a bűnök városát mérgezett illataival, tengernyi kéjével, bűbájos rontásával. Minden fonák és álnok benne: a gazdagság, fény, tudomány és szépség is. Átkozott legyen minden templom, isten benne. Az argiletumnál elmarad mellőle a vénember, fölmegy a maga kétszáz, nyikorgó,
