Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)
rackarcú lányka volt, érett arra, hogy testi vággyal illessék. Mezítláb járt, éppen hazajött a legelőről. Fehér, taknyosorrú gödölyét vitt a kezében. Megkérdezte őt: — „Eljössz az esti táncra a szent berekbe?“ — „Miért ne“ — mondja Scierra és a világért sem nézne rá. Este máglyát raktak, körülülték, énekeltek, táncoltak és egyenként elszállingóztak a párok. Ő is feltápászkodott, Scierra szépen a nyomában utána, ahogy illik. Ültek a berekben a harmatos füvön és előbb csak egyszerű magukdolgait mondták: az öregekről, a baromtartásról, munkáról, kicsi, döngölt szobáról... Későn ébredt, meleg, illatos tavasz volt. Igen!... Még szellő se. Szinte hallotta, hogy ver a lány szíve, amikor cifra szó nélkül belefeledkezett szűzi mellébe. Scierra tudta, várta, hogy történik valami... Egyesültek. Csend volt, csak a békák kuruttyoltak. Nem ígért neki virágos mámort és hosz- szú éjszakák álmatlan szenvedélyét. A paraszt sorsa nem könnyű kába álom, de harc a széllel, jéggel; tenyérhorzsoltan, beesett, szikár arccal esik vackára, a fáradtságtól még a ganét sem söpri le lábáról, de hű és nem csal sem földet, sem asszonyt. Mikor Scierra derékban megvastagodott, hazahozta atyai házába. Elosztották a munkát, kicsit hallgattak mindnyájan és esetlenül barátkoztak. Kint a tarlón dolgozott, mikor rájött a szülés. Görcsökben fetrengett, kiáltozott a fájdalomtól és a boldogságtól. Szorongatta a kezét, míg kinyomta magát belőle nagy lármával az új élet. Vörös, ráncosképű lányka volt a kis Scierra. Akkor este korán ágynak dőltek, munkától feltört, bütykösvégű ujjaikat szorosan összefonták. Nem volt ez szokása a parasztnak, de Pullius dúskált a boldogságban. Sokáig álomtalanul hevertek és hallgatták az öregek horkolását amonnan a másik sarokból. Most Pullius átnyúl az asszony derekán, magához vonja és mondja a régi egyszerűséggel: „Hallod-e asszony, nagyon megvertelek? Micsoda élet!“ Scierrából feltör az elfojtott keserűség: „Hát tehetek róla, hogy senkinek se kellek? Még a kétgarasos rondája is különb, mint én. Temetők cédája vagyok, bustuaria. A sírok és síremlékek körül kóválygok, leselkedek, mikor hozzák a boldogultat. Mert velük jönnek a sírásók és halottmosók. A temetőgyep lett nászágyam, azért fütyülök Vénuszra, inkább Proserpinára esküszöm. Ha látnád: ott nyújtózkodik a halott kiparádézva, kicicomázva, jó gúnyájában és én lépésnyire tőle förtelmeske- dek.“ S hogy Pullius hallgat, fulladozva, őrjöngve mondja a maga igazát tovább: „Azt hiszed, buja vérem kergetett Rómába fertőzött férfiak karjába? Elmentél a háborúba, csak nem jöttél, az öregek meghülyültek, utamban voltak, végül elpatkoltak. Sarcolt, nyomorgatOtt a veresképű úr a kamatért, majdnem, hogy a pulya lánykám is zálogba tettem miatta. Megcsalt hamis súllyal, letagadott részletekkel, szeretni akart. Sehol segítség, magam húztam az ekét és a barázdában utánam futott négykézláb Scierra. Szót sem tudott, nem volt rá időm tanítani. Roskadoztam az éhségtől, mert az utolsó falást annak a vézna kis nyomorultnak adtam. Szülédet magam kapartam a sírba! Aztán kihánytak a birtokról, egy kötényben vittem házad isteneit és a lánykát. Széles az országút, mehetek merre szemem lát. Hát mondd az éhes gyereknek: most nincs zabálás, várjál, míg lesz!... — Hát vágj ököllel a számba, cédaságra adtam magam — csak eleinte volt nehéz ...“ Pullius tartja az asszonya kezét, piszkos, elhanyagolt kéz az. Maga se különb. Már hosszabb ideje nem jár közfürdőbe, nem volt rá pénze. Hébe-korba megmártogatta magát a Tiberisben, de elszokott onnan is. Nem mintha szégyenkezett volna javíttat- lan, elnyűtt alsóruháiért: azok, akik odajártak, még nyomorultabbak voltak, csakhogy valaki ráfanyalodott még arra a foltozottra és szakadtra is.
