Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)

Pullius fontolgatta, találgatta, miért is kerültek ide, ahonnan a koldulás már csak egy lépés. Az asszony úgy vélte, azért, mert nem áldoztak az isteneknek. Pullius rá- ripakodott, hogy tyúkeszű.

„Még hiszed, hogy a vén, zordonképű csaló kedvéért zeng, sustorog a föld és szór lángot a kéngödör? Ha létezne is, akkor se fordulnék hozzá. Hiszen a mi búnk a legkisebb gondja. Bezzeg dáridóz- ni, fiúkat szeretni sose késlekedik. Hát kell nekem olyan bábisten, kit emberképre és patriciusmértékkel faragtak? Nem vigasztal, nem igér jobb életet, semmit sem ád, minek akkor a magabutítás?“

„Te rimánkodtál Iunohoz és áldoztál neki keservesen gyűjtött pénzecskét. Hát segített? Scierra szüzességét elkótyavetyéltük a bordélynak, pedig a boldogtalan úgy odavolt azért a máié papjáért. De annak büdös fityingje se volt és itt volt a lakbér kalendéja. Azt hiszed, nem bánt ez engem és nem siratom holtomig ? Durva vagyok, nehogy sírnom kelljen. Hát csak higgy, te eszelős, szegény asszonykám.“ •

Scierra tapogatja bedagadt, színbejátszó szemgödrét, széthasadt száját. Nem is bánja, hogy Pullius elverte, még soha ilyen közel nem érezte magához. Éppen most, mikor már élve rothad. Csak a kezét tördeli és emlékezik. Hányszor jött haza üres kézzel, senki sem fordult utána, hiába ri- szálta magát, hiába színlelte a vidámságot, kacérságot. Hiába furakodott és simult a férfiak közé a parádéknál. Ellökték! Hányszor szeretett volna legalább egyszer otthon maradni, behúzódni a sarokba és gyönyörködni abban, hogy már vén banya, kinek sorsa a hallgatás, méla üldögélés és alázatos kenyérpusztítás.

Pullius is gyászolja életét. Reggelenként, mikor a nap keresztülfurakodik a kulcslyukon, föltámadt benne a remény és akarat. S ahogy teltek-múltak az órák, mindjobban szétfoszlott és lankadt benne a tűz. Estére szürkearcú, üres lett. Mindennap meleg ótelt kívánt gyomrába és nyálát nyeldeste, ha a régi falusi disznótorra gondolt. Mostanában már a füstölthalnak és állati belsőségeknek is örült, mert ez volt a legolcsóbb, pedig már erre sem jutott. Álldogált lakomás házak előtt, dicsérgette a rabszolgaszakácsot: talán - talán neki is juttat egy falást. Ha kapott valamit, elnyújtózott a fák árnyékában, vagy az ereszek alatt. Nyár derekán odaszokott a tiberiszparti kertekhez, mert ott tivornyáztak és ténferegtek a pityókás urak, s olykor gyöngyeiket vesztették el, vagy marokkal szórták a pénzt. Markában az Ínyenc falat, dehogyis harap belé mindjárt, előbb csak becézgeti pillantásával, körülforgatja mocskos tenyerén, lenyalja ujjait, ahol rájuk ragadt a méz. s a tojásfehérje hab. Nem is tudja, hol kezdje meg, hol merje belévájni odvasodó, sárgás fogait? Nagy harapással mar belé, majdnem a fele hiányzik, lassan nyelvével tologatja, szopogatja, szívja külön a datolyát, nedvet, tejfölt, nádmézet. Néha nem tud ilyen fegyelmezetten, dédelgetve falni: egyszerre lenyel mindent, akár fecske a legyet, vagy kutya a gyenge csirkecson- tocskát. Szidja magát: te falánk állat.

Míg Pullius így tűnődött, mindent a nagy Fatumra hárítva, Scierra elaludt. Oldalt fordult, s közben balmelle kiszabadult gyűrött ingéből; piros vércsík száradozott rajta, s körötte egy áttelelő nagy szúnyog repdesett. Pullius röptében megfogta, egyenként húzogatta ki lábait, szárnyát és legutoljára fejét szakította le: „Most csípj, te bestia, no szídd a vért, no mutasd, hogy kell fej és szivóka nélkül!“ Azzal eloltotta a már majdnem csonkig égett, kormozó gyertyákat, hanyattfeküdt és belebámészkodott a téli éj sötétségébe. Hallgatta az alvó asszony szöszmötölését, a kicsi riadt horkolásokat, nyűgös jajszavát. Biztos még álmában is visszafáj a rúgás. Szerencsétlen!

Bár jómaga sem volt illatos és megülte- a szegénység nehéz, ázott, szellőzetlen szaga, mégis mindent átvert az asszony testéből felterjengő büdösség és gennyszag!... Egyszer a háborúban a bőszárú, rövid csizma felmarta lábát, sokáig bűzlött kötözet-