Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)

lius. Morcosán, epésen várta, hogy a szik­rázó hódísszel érkező újra kikecmeregjen, s az asszony leszámolja a garast. Látja, hogy a pénz még darab sülthurkára sem elég a piaci lacikonyhán. Rendet kell te­remteni, azt képzelte, hogy Scierrának valami selyemfiúja van. Dúlt-fúlt, s míg Scierra motyogott valamit új szalmazsákról és ásítva melléje mászott, felült, durván le­taszította és rárontott: „Hová, kinek dugod a pénzt te piszok! Te cafat! Selyemfiúd hátsóját hizlalod, s nekem csak koldusrészt juttatsz?“ Scierra bálvánnyá kövült. Hagyta, hogy zúgjanak, zuhogjanak rá záporként az ütle- gek, csak arcát takarta el kezével. A férfi mint az őrült, egyre csípősebbeket ütött, taglózott, hasbarúgta, s hogy feltápászko- dott, mellentaszította. Érezte, hogy túlság- ba megy, de ez a felismerés nemhogy csil­lapította, de még őrjöngőbbé tette. Scierra nyögött, sivalkodott, s a végén fájdalmas üvöltő zokogásra fakadt. Mint a sebesült vad vonaglott a padlón, az ajtó felé kú­NIKOLAOS MANOUSSIS: AKIK A HÁBORÚT ISMERIK szott és véresre mázolt ujjait tartotta pajzsként a pörölyként hulló ütések elé. A szomszédok összefutottak segélykiáltá­saira és a nagy dobogásra. Pulliust elvá­lasztották az asszonytól és csillapították. De ő csak csattogott, ugatott, mint a vérre szomjas ordas, habzott a szája és a leg- ocsmányabb sértéseket büfögte föl magá­ból. Nekilódult, hogy dögrerúgja, agyon­vágja Scierrát! Tombolt, hogy kevés pénzt adott. Több férfit kellett volna idecsalogat­ni, jobban, kéjelgőbben kielégíteni őket. Beletanulhatott volna a rima! Ne lett volna ügyetlen! Nézd a cédáját, hogy döglik a földön, s még sírdogál! Mikor vizet öntöttek Scierra vérző szá­jába, hogy abbahagyassák vele a csuklással vegyes sírógörcsöt, látta, hogy elöl már majdnem semmi foga. Lám-lám, már foga sincs! Mikor hullajtottá el? Nem is vette észre, szóval se mondta ... Mikor megenyhült benne a méreg és du­lakodó, gyilkoló kedve, odahagyták őket, elszállingóztak; s a huzatos, szélrángatta ajtóban jótanácsokat, közhelyeket, olcsó vigasztalást mondtak. Pullius meggyújtott még egy faggyúgyertyát. Nem bírta a go- molygó szegényes félhomályt. Lefeküdt az asszony mellé a vacokra, keresztberakta lábát és farkasszemet nézett a gyertyaláng­gal. Gondolkodott és valami igen-igen fel­fájt benne. Az éjszaka durvasága, a letűnt idők... ? Lopva pillantott Scierrára, aki pihegve lélegzett és vacak ringy-rongy- gyal törölgette könnyekkel vegyülő szivár­gó vérét szájaszéléről. Tanácstalanság, két­ségbeesés réme ült az arcán és Pullius ad­dig nézte, míg úgy látta, hogy vonásai ki­simulnak, kigömbölyödnek és megfiatalod­nak ... Mert eszébe villant egy régi tavasz, ta­vaszünnep — ver sacrum . . . Gallyak pat­tantak és az ifjúság szárnyas vágya vi­torláit feszítette. Könnyű, kacér istenek lebbentek a fák zöldjében, s minden fiatal álmok délibábját űzte bátor reménnyel. Vidám, izmos fiú volt már és még­sem kortyolgatott még egyetlen egyszer sem a szerelem borából. Scierra szép, ba­

Next

/
Oldalképek
Tartalom