Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)

elipszis-alakú gyakorlóterén, az Esquilinus dombja alatt.

Egyszer az egyik csavargó teli szájjal panaszkodott, hogy fent a kapitóliumi pénzverdében, ahol súly és mértékvizsgálóhiva- tal is volt, többszörösen becsapták. Magzatelhajtó füvet szedegetett az egyik bábává vedlett prostituáltnak, ami jó jövedelemnek bizonyult. Pullius ádámcsutkája fel s alá imbolyog, úgy csodálkozik rajta, hogy ez itt, ez a lyukasszűrű senkifia még emígy igyekezik. Dolgozik, napszámba szed rongy füvet, s gránátalmamagot szárítgat mázsaszámra.

„A munkát ehol lássam e“ — mutogat a hátsójára. Ezt a megjegyzést mind gyakrabban hallani tőle, úgy látszik, élces hasonlatnak találta és véletlenül sem felejtette el taglejtéssel kísérni. Vagy: „Lajhár vagy-e, vagy hangyaszorgalmú, az is egy kutya, egyformán kerülsz dobra. Minek a vesződség az agyagos földdel, sárral és a nagy szúnyogokkal? Az eladósodás és koldulás biztosabban vár, mint a halál. Nem estem a fejem lágyára, hogy munkától dög- ledezzem. Inkább összehúzom az övemet és bedugom mindkét kezemet a hátsómba, de dolgozni, azt nem —, ehol lássam e.“

Ebben az időben már mesterien értett hozzá, hogy kell még a kőből is pénzt facsarni. Fűzfapoéták, ínaskodó történetírók munkáit agyba-főbe dicsérte, a megválasztott állami elöljárók „újseprő“ ténykedését mohóskodva, buzogva magasztalta, csakhogy ellágyuljon az áldozat és pár garassal lerójja háláját. Csak rá kell oldalvást pillantani, kicsoda ez az utcai Maecenas! Várakozással telítődő gyűrt bőr, petyhüdt arc, lógó toka, püffedt szemalja. Ha elutasítják, hozzájuk ragad, dehogyis lehet lerázni, szemtelen tolakodással követi a megfejendőt, kiabál, esdekel, tógát csókol, míg végre elkapja a levegőben az odahajított krajcárt. De azért nem koldus még, csak élelmes proletár! Kivénhedt parázna férfiaknak szemérmes szüzet kerít, hordozza házasságtörők üzenetét, de előbb gondosan átbetűzi: „Ma éjjel a kapuban, ha akarod“. Ennyi a succusa s nem több a szerelmes epistolának, de neki kis időre zsa- rolási lehetőség, szerény mellékjövedelem.

— Mint a nyitott könyvben, úgy olvas a szenátorok és lovagok praktikáiban, tudja, ki kivel és miért trafikál, ki csalódott az alkuban és némi aprópénzért szóbeszédet, pletykalavinát görget a piaci kofák közt, mely a vásárló rabszolgáktól és cubicu- láriáktól eljut egészen a szentúti főpapi palota titkos tanácskamrájáig.

S hogy már régen — nemhogy aranydénár, de még drachma, sőt vékony ezüst sem pengett a ládafiában, szemet húnyt afelett, hogy Scierra egyenesen a cipész-utcai odúba hozta alkalmi udvarlóit. Ha éppen otthon volt, meglapult az ágyán és mímelte a megcsalt férj ártatlan álmát. Scierrátől a gyalázatpénz fele járt neki. Ha nem volt az koncra konc, de megjárta. Nem volt csúnya fehérnép az asszony. Melles, vas- tagcombú, ringójárású, s nem lehetett becsapni, utólag alkudozni vele.

Aztán ő is hervadni kezdett, lemállt róla a szépség, a folytonos' szerelmi dőzsölés beiszapolta magát arcára. Fénye veszett hajának, egyre csendesebben és szoron- góbban fogadta el az előre ki nem alkudott díjat. Elfogadott sajtot, babot, és kerek, ropogósra sült fehérkenyeret is. Olykor meg is siratta magát, olyan érzékenykedő lett. Ha fülledt éjben egymás mellett feküdtek, Pullius úgy érezte, mintha bűzlött volna. Már régen nem volt egymáshoz közük. Nem is vágyott utána. Szinte csodálkozott, hogy egykor viskójuk ablakánál énekelt édes, fülemülés énekeket. Nem is gondolt rá, hogy Scierra is tenger sebtől szaggatva éli a maga külön, elfüggetlenült világát; közönyös és majdnem vadidegen lett neki ez a hús, vér, mely egykor a legszorosabban hozzá tartozott.

Egy téli estén odakünn sírt a szél, hordta, söpörte a tetőkről a havat. Hullott, hullott a hó a dermedt téltől riadozó Rómára. Jégréteg lúdbőrözte a partszélt és elfeledett, prófétás vének a világ végét jövendölték. Az emberfia ilyenkor megjuhá- zik, kuckójában gubbaszt és várja, míg elül a hópelyhek kavargása. Nem úgy Pul-