Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)

megy a napszítta tarlókon, kicsit elkanya- rint Vato szomszéd osztagjából, tarsolyában száraz kenyér és hagyma, lesi a szekeret, nem bukkan-e föl a bucka mögül, rajta Scierra derékra kötött tunikával... Még egyszer visszasodródni a múltba, de jó volna élést szedni a lúdnak, baromfinak, borjúnak, gonddal lenni túróra, len- meg gyapjúfosztásra! Nagy a kamat? Üsse part! Majd visszalopja apránként a maga csűrébe.

Sajnálta a maradék garasát italra, de néha meg nem állta, hogy ne igyék. Bú- felejtőnek kellett a durva asztal, rajta fakupa vizezett borral. Elmélázott ünnepesti alkonyokon. Emlékezett. Egyszer megeredt az eső, olyan vékonyszálú volt, mintha üveg lett volna. Valami ismeretlen fény sugározta be hátulról, nehéz lila ragyog ású bűvöletet árasztott a láp; peremén a nádas — vadmadarak rikácsoltak, buja hangok permeteztek és ő megrészegedett a sugaras szabadságától, gazdag, hosszú fiatalságától. Szomjjal itta az életet, munkát, világot, mindent.

S ahogy fogy a savanyú bor a kupából és hiába kotorász nyamvadt poltúra után, búcsút vesz a múlt régi fényeitől, szorongva szétnéz és otthagyja mély sóhajjal az idegen lármát, s torkát férfiatlan köny- nyek szorítják.

Nap napot kergetett, Pullius múltja lassan, lassan elmorzsolódott; alig maradt valami árva nyoma lelkében. Itt volt az élet, beletörődött; hittől füllt lángja kialudt és éldegélt a szegénység dermedt csendjében. Durván bíráskodott asszonya felett. Képzeletében mellbevágta, s mikor menekülni próbált, hosszú hajára lépett. Az asztalt verdeste, gorombán szitkozódott, míg az asszony át nem ölelte térdeit. Pedig igazában sohasem döbbentette meg Scierrát kemény szóval; megalázottan hallgatott, minek kérdezzen világos dolgokat. Az istenek hallgattak és a lét folyt tovább.

Munkája nem akadt, hát a fórumon nekitámaszkodott a többi naplopóval a Curia vagy Bazilika hátának és beszéltek, beszéltek, summázták, összeadták a tenger panaszt és sérelmet, mi rajtuk megesett. Nagyobbára néhai parasztok, kiszolgált katonák voltak, vagy felszabadított rabszolgák, akik visszakívánkoztak a rabsorba, mert így még rosszabb soruk volt. Kibontották a szörnyűségek bugyrát: vérszívó kamat, meghosszabbított katonaszolgálat, malária, éhezés, pereskedés, bíráskodás elszántott barázdáért a falánk patríciussal, mintha mindez piócaként, lidércként ként szíttá volna csontjuk velejét, a maradék kis erőt belőlük. Mindegyik ágról- szakadtból visszhangzott a szó, senki sem akart nyugvóra térni, pedig az éj hidege is lúdbőrözte hátukat. Dohogtak, meséltek, bujtogatták önmagukat, s mire széjjelszé- ledtek, már egy harag s egy tenger lett belőlük.

Pullius szava a legurasabb köztük, félig— meddig lázadás. Buggyan belőle az átok. keményen, csiszoltan tud beszélni, ez a fegyvere. Szél kapja szárnyra szavát, mint a magot viszi odútól odúig, hidak és kapumélyedések alá, ahol a legalja nyújtózik éjenként. Még mindig ért az urak nyelvén, kedvük szerint hadar, de már lassan felejti a cifraságot, letörlődnek róla a tudálékos példálózgatások, barbár országokból hozott káprázatok, tornyos, ezerkapus, csipkés városok, keleti csodák, tenger, nagy vitorlások, vidám emberek. De mégis mindannyian tudják, hogy ez az egész szóbeszéd csak oktalan lárma, proletárszeszély a kor kánonja szerint. Megtorpant bennük a lázadó, s eluralkodott rajtuk a munkátlanság vágya.

Elkorcsosodtak, lealjasodtak, porhanyó- sodott mondanivalójuk. Időnként már ösz- szepofozkodtak, kölcsönösen leköpdösték és farbarúgták egymást. És másnap, mintha semmi sem történt volna: együtt süttették hasukat a nappal és várták a jószerencsét, ami sohase jött. Irigyelték a lentulusi gladiátor iskolát, hol mindennap friss, még meleg cipót osztogatnak és ebédre roston- sült, zsíros hús járja. Szépasszonyok megfizetik búsásan a velük töltött éjszakákat, s egyéb dolguk sincs, mint kicsit gyakorolni inaikat, izmaikat és ügyességüket az udvar