Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)

Nem is fogadta valami kitörő örömmel és rögvest azt kérdezte, hozott-e pénzmagot? Pullius gavalléroskodott és kirázogatta a maradék sestertiusokat. Bizony már fele se csengett-pengett tarsolyában. Az asz- szony keveselte és bizalmatlanul méregette kedves férjeurát, hogy hát mivel is fog kenyeret keresni a Városban. Míg Pullius hápogott és találgatott, addig Scierra tapasztalt kézzel kutatott a batyu oldalzsebeiben elrejtett pénz után. Nem is igen zavartatta magát Pullius rosszaló tekintetétől, mikor kivadászta az eldugott dénárokat, s az aprópénzt.

Mindjárt háborúra keltek, durván, ocs- mány szavakkal szidták egymást. Pullius csak most vette észre, hogy Scierra rövid tunikában jár, s hogy homlokán aranyozott szalag van, akárcsak a Cato-birtok bordélyának lányain. Meglepődött, de hallgatott. I]tt volt a tél a küszöb előtt, no meg maga is cudarul paráználkodott a városvégi pu- tikokban és kőágyas utcalány-nyoszolyákon, az erődítmény fala mentén. Sokáig volt katonák komiszkenyerén, nem kell olyan finy- nyásnak lenni; kevesebb lesz tán a munka és szorosabbra fogja majd Scierra is nyelve gyeplőjét, ha összerúg vele. Mikor felvitte őt a sarokházi odúba, amit Rómába váló jövetelekor kibérelt,... az asszony már nem is morgott.

Eleinte még föl-föltámadt munkakedve. Kínálkozott erre-arra. Kopogtatott szerényen, hangosan. Favágásra ajánlkozott, mutogatta acélos izmait, dicsérte erejét és áron alul is megegyezett volna. Rajtafelejtették szemüket csodálkozva és mondták neki: — „Jóember, minek fogadnánk téged bérmunkára, mikor annyi a rabszolgánk, hogy egyiknek-másiknak egyéb dolga sincs, minthogy az úr után hordja az éjjelit, ha természete ajtóntúlra kényszeríti.“ Jól van no! Majd lesz más. Megállt a nyilvános árnyékszékeknél, olyan úrféle kinézésű hivatalos népség tisztogatta a pöcegödröt. Immel- ámmal tették, mintha fogukat húznák. De itt is hiába őgyelgett. Itt megint a közrabszolgák vették el a kenyerét. Aztán rő- zsézésre kapott és eladogatta a piacon. De

rajtakapták Pincius erdeiben Lucullus hajtói és vadőrei és úgy lekapták tíz körméről, hogy örökre elment a kedve magacsinálta puttonnyal befurakodni az idegen tulajdonba. Még szépen ki is oktatták, hogy ott csak a nagyúr kocáinak jár a makk s a gyepen való hempergés.

Mikor mindenhol csak kiebrudalták, vé- gigpálcázták és condrásnak nevezték, belátta, hogy a szabad ember munkájára semmi szükség és felkopik az álla, ha nem tanul bele a többi semmiházi csavargó életmódjába.

Szitoktól füstölt a szája, hogy merre az igazság, honnan szopja elő a pénzt a drága élethez! Kissé szégyellte még, hogy hatalmas bölénycsontú ember létére, hosszú katonáskodás és vándorút barázdáival arcán, az asszonynak kell őt kitartania.

így kezdődött el az új, neki merőben idegen élet. Atyai viskójában, ha akármilyen nagyon is meg kellett köpnie a markát, befejezett minden nap valamicskét. Mielőtt behúzódott a lepedő alá Scierra párolgó teste mellé, számot vethetett, mit csinált aznap és mi a teendő holnap: vetettem, kaszáltam az irtványt, szekereztem, szántottam- Irtottam a gyomot, sziklát hen- gergettem. Az asszony holnap kimeszelje ám a tyúkólat, az ebadtája nem látja, hogy nyüzsög benne a tetű!? De csak szépecskén, kedveskén lökte oldalba az asz- szonyt: — „Hallod-e Scierra, ugye holnapra már kimeszeled?“ Hiszen csak idő volna, ki kellene cserélni a korhadó gerendát a feje fölött, mert egyszer még lezuhan. Az is meg lesz ünnepre. — Még a háború forrásában is jobb volt: parancsot kapott, hogy tartsa az erődítményig a berek keleti részét. Huszadmagával vért izzadva, étlen-szomjan harcolt, védekezett. Pillanatok alatt felfejlődni „teknősbéka“ faltámadásra? Meglesz! Egyszóval, mire leszállt az est, nem maradt dolgavégezet- len. Most ténfergett. Ődöngött naphosszat és várt valami nem biztosat, maga sem tudta mit. Koronként hogy rótta a római kövezetei, könnyűnek érezte testét, emlék és álom közén bolyongott, most valahol