Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)
Prythion megáll. Az országút mentén patak folydogált, beleáztatta dagadt lábát és eltűnődve mondta: „Érthetetlen vagy. Téged is földönfutóvá tettek a gazdagok.“ „Belőled a sír beszél, én az élet felé megyek. No öregecske, szedd a lábad, mert alkonyodik.“ „Ma már tapodtat se mozdulok. Idefekszem az árokpartra és hallgatom, mit mesél a fű selyme. Hogy kesergek? Ihol, milyen beláthatatlanul széles rónák, messziről ideködlenek Rómának istenektől lakott dombjai. Hullámzik a gabona, közötte tök és pipacs virágzik. Hintázik a fán ágain a nedvdús gyümölcs. Nekem is juthatna belőle! Egész életemben verejtékezve dolgoztam. Mégis kiűztek: vénségemre nem zabálhatok ingyenkenyeret. Hát így van . . . Csak menj Rómádba és boldogulj!“ Pullius vállára dobta batyuját, katonaindulókat fütyörészgetett és döngő lépésekkel ment az országúton tovább. Messziről még egyszer visszanézett az öregre. De az csak ült mozdulatlan, lehorgasztott fővel, aztán alakja beleveszett a leszálló szürkületbe. A veterán meg csak masírozott, masírozott: egy, kettő .. egy, kettő . .. éjfél körül a kapunál lesz. De hiszen Rómában nincsen éjszaka! Ott olyankor is hangos vígság járja. Egy, kettő ... egy, kettő ... Még betér egy kocsmába és egyetlen kortyra lehúzza a gyöngyöző bort. Csak semmiféle fáradtság, érzelgés: egy, kettő, egy, kettő... ! Lehet, hogy mindjárt holnap lobogó fáklyák világánál fog lakmározni, énekelni, a többiek meg hallgatják tábori nótáit és megtapsolják fütyköstáncát. Az asszonya, meg süldőlánya parádésan, akár a páva, belecsimpaszkodnak jobbról-balról karjába, köszöntik innen-onnan az emberek, kendővel lobogtatnak feléje szépasszonyok, hogy ni, ott is megy egy veterán, sok forradással, sebhellyel morcos, bátor orcáján. Hiszen nincs is voltaképpen semmi hiba! Ez a Prythion bolond! Kicsit meg kell kopasztani a gazdagokat. Kifacsarni belőlük a felesleget és mindjárt megvan a kárpótlás a veszett tanyáért. Még dolgozni sem kell. Terítsenek asztalokat gazdag lakomákra, hozassanak oroszlánt, párducot és szelíd elefántokat Afrika homályából. S majd ha a bor megbizsergeti érzékeit, derekasan megölelgeti asszonyát, megsuhintja kövér farát barátságos komiszság- gal, mint régesrég. És ha nyoma veszett, hát oda se neki ... Vesz másikat. Valamirevaló csinos fehérnépet. Még gyereket is fog nemzeni vele. Mostanában már nemigen hált vászoncseléddel, noha pezseg a vére, mint a láva. Mindjárt teherbeejti! Még fiatalt is kap! Ráilleszti kezére az ezüst csecsebecsét, nyakára a láncot, ujjára a vasgyűrűt és mindjárt ottmaradhat tenyerével a kemény melleken. — Csak semmi nya- fogás, semmiféle fordulat! Ilyen Prythion félék menjenek sóbányába, törjenek márványt, nem is emberek, csak élő szerszámok. Kinek kinek a magáét, Suum cuique! A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. Ez ám a politika! Éljen a háború, éljen a verhetetlen Róma! Éljen!... Lelkes, meghatott éljeneket ordítozik magában az országúton, kemény ütemmel pattogtatja lépteit és sikamlós katonadalokat dúdol hozzá. Mikor az ostiai kapuhoz ért, földrehasalt a boldogságtól és büszkeségtől. Csókolgatta a föld porát, a kapu kockára faragott termésköveit és valósággal őrjöngött a dicsőségtől, hogy a világ királynőjének lakosa lesz. Minthogy harcias, hazafias üvöltésére még a kapuőrök is kikémleltek kis ablakaikból, habzó szájszéllel, megszállottként köszöntötte Rómát és kitárta karjait. Nem is képedtek el rajta. Valamennyien így jönnek Rómába — vidám ünnepléssel, párás szemmel, hazafias igéket süvítve, és roskadt, únt élet után deszkába szorítva az esquilinusi kapun mennek ki a szegénytemetőbe. * * Jónéhány hétig áldomásozott és nem is törte magát, hogy családjára bukkanjon. Egy este a Via Sandalarián, a Cipészek utcáján véletlenül mégis összeverődött az asszonnyal. Mintha megváltozott volna.