Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)

az adósság fejében és asszonya a kölyké- vel együtt a széles világba eredt.

A piszok teremtésit a világnak! Még jó, hogy a batyuja vigasztalja. Van benne váltás ruha, pár jobb bocskor, a hadiasákmány pénzben és persze az összekuporg atott zsold. Mert Pullius még a hadseregben is fogához verte a garast, mint a zsugori paraszthoz illik. Hát lesz, ahogy lesz! Hiszen nem egyedül került ebek harmincadjára, de vele együtt a parasztok ezrei.

Hová menjen ? Merre szedje lábát egy kisemmizett, boldogtalan paraszt? Az álmok városába, Rómába, ahol tejjel-mézzel folyó élet van, a kerítés kolbászból, az ajtók és ablaktáblák mézeskalácsból. Aranydénárt szórnak az urak az utcán, hogy a magafajta ember alig győzi összesepregetni. Garmadával a nők, dögével a szórakozás, tivornya. Ez kell a füst, vér és öldöklés után! Ezzel kell elhallgattatni a még ritkán feltoluló önvádat, hogy bűnös cinkosként gyönyörködve ő is fosztogatta a szegény paraszthajlékokat, s elvitte még a limlomot is, hogy egy másik faluban eldobálja.

Róma felé hozzászegődött az országúton egy elöregedett, őszbeborult, borostás rabszolga. Csak úgy vonszolta dagadt lábát. Pullius eleinte orrát fintorgatta a hivatlan utitársra, de aztán egészen jól esett hallgatni a beszédét a bandukolás alatt.

„Aztán hogy én voltam a legnagyobb, engem kótyavetyéltek el. Egy hátaslóért sokkal többet kaptak volna, de ha otthon szülémnek nem volt egyebe, csak a sok gyerek. Odahaza se volt jóllakás, de még annyi se került a munkásrabszolgának a pompejuszi birtokon. így múlt el az élet, semmi se volt benne, csak rossz. Hát: rabszolgaság“.

„Szeretőd csak volt?“

„Lenni volt. Nem a legszebb, legjobb. Még contuberniumba való se volt, olyan fiata- locska. Egy estén lejött a birtokra sok viháncoló patriciusfi és átgázoltak rajta. Azt se tudta szegény feje, melyiktől lett terhes. Rá nem néztem többet. Pedig nem tehetett róla. Még most vén fejjel is emlékezem a kutyahűségére. Pedig gorombán ellöktem magamtól. Talán azért nem bánta, mert érezte, hogy szeretetből történt. Szűk volt a medencéje, hiszen mondom, kislány volt még a szüléskor elpatkolt a magzattal együtt. Jobb volt így? Mit tudom én ...“

Pullius mord arcán szánalomféle gomolyog. Nyers átok fakad száján, mert képzeletében felvillant elpusztult- tanyájának képe, a bepocsolyásodott, békanyálas kút, leroskadt padlás, a gazzal benőtt udvar. És most a hontalan új élet. Jó, jó, szép Róma, de a paraszt igazában sohasem lelkendezik az újért.

„Minek a patríciusnak a sok föld, minek markolássza el a kisemberek elzálogosított mezeit, mikor még a magáén se árnyallik már vetés. Mindent elvesznek, megzabálnak, feneketlen kút a potrohúk“.

Prythion meg bátorodott:

„Dejszen meg is fulladnak valamennyien a saját bőségükben. Elpuhulnak, fütyülnek a gazdaságra, hagyják pusztulni. S ha még akarnák, akkor se fog a föld virágozni! Mi nem érjük meg, de így enyészik el az egész római birodalom. Leválnak testéről a provinciák, nem lesz pénz, adó, se termés. Néptelen birtokok. Leomlanak a templomok, összedőlnek a paloták és jön az idő, hogy egyszer a büszke Kapitóliumon, meg a Fórumon majd barom legeli romok közt a kopár füvet“.

A veterán borzongva hallgatja a jövendőmondást. Az öreg olykor éneket is kever a mondókájába. De legalább elmulattatja. Prythion is örül, hogy valaki meghallgatja, mégha csak ilyen durva veterán is, mint ez a Pullius. Azt hiszi, hogy Rómában diadalkapuval várják? Katonáskodott, harcolt, gyújtogatott talán évtizedig is. Talán csak ezer pénz lapul batyuja mélyén és ringy- rongy ezüstékszer. Izzadtszagú, szakadt- ujjú ingben, esetlen katonabocskorban megy és kíváncsian kandikálnak ki belőle lábujjai. Atyai birtokocskája idegen kézen, háztűzhelye mindörökre, kialudt. Soha többé nem látja szülője kunyhóját, ahol fölnőtt, s ahová asszonyát is elhozta. Rómában még fedelet se talál és sírva rágódik a kenyéren, amit kiharcol magának. És mégis hiába