Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Lehocky Teréz: A veterán utolsó útja (elbeszélés)
Pullius egyedül van odújában, csak egy kicsi, porszemektől vibráló szemtelen napsugár játszik a rongyos zsákon, amivel takaródzik. A legyek szürcsölik, kóstolgatják a sós verítéket, mely ott gyöngyözik a haldokló halántékán, néhány féreg fürdőzik nagykéjesen a vizelettől és hasmenéstől átázott szalmán. Pullius szeme utoljára megakad a repedt, törtfülű agyagkorsón. Víz van benne. Cserepes szája és lila-foltokkal árnyékolt, beesett szemgödrei egyetlen egy cseppért es- dekelnek. Nem volt messze a gőgös korsó, de a haldoklónak mégis elérhetetlen távolságban, akár a kincses India. Csak képzeletben lefetyeli a vizet, mint barom a vályúból, még így sem elég, belehasal és úgy issza minden sejtjével. Jöttek a hűs hullámok, paskolták, elringatták hátukon és elsodorták a végtelen vizekre ... Pullius álla leesett, szája sarkain szürkéskék buborékok pattantak és apró csermelyben szivárogtak a csonttá fagyott nyakon. Üveges szeme messzire révedt, nagyon messzire. Csak most fogtak bele a legyek a diadalittas repdesésbe. Valahonnan lelkendezve iderepültek jószimatú zöld legyek — és csápjaikkal vájták, csípték a halott szeme sarkait, kergetődztek, harcias zümmögéssel osztoszkodtak nyelve váladékán. Mit törődött már Pullius a lakbérrel, férgekkel és nyomorral? Mit a rozsdától lyukas, kihűlt tűzhellyel, szögre akasztott lompos tógával? Bizony vagy harminc évvel ezelőtt még begyeskedett volna! Saját vittyillójában lakott Campániában, mint kétiugerás, földtúró kisparaszt. Az összetákolt ólban disznó röfögött, a viskóhoz ragasztott istállóban tarka tehénke borjadzott. Szaturnáliára még a savanykás bort is előteremtette a disznótorhoz. Csak a mindenható Jupiter tudja, hogy úszott el az ő kis világa és lett a kérgestenyerű földművesből városi lakos, választópolgár... Valahogy úgy kezdődött, hogy aratás előtt mindent kicsépelt a jégverés. A kalászok aranymagjai sárban hemperegtek, belevájódtak a lukacsos, ragadós földbe. Gyümölcs egy szem se maradt a fán, se fürt a szőlőtőkén. Ráadásul még baromfivész is dühöngött. Kölcsönözni kellett a Cato család intézőjétől. Ö azok rendes emberek voltak, szó nélkül adtak. Uzsorára. Hogyis másként a süvegetforgató, alázatosan görnyedő parasztnak. Hiszen majd visz- szafizetik, akár a dupláját. Fiatalok mindketten, ő is, az asszonyka is, a gyerek kicsi még, az öregek meg már úgyse sokáig pusztítják a kenyeret. Azzal is több marad. Mégis másképp lett minden. Pulliust elvitték a kelet háborúiba, a scyták, örmények, perzsák és kisázsiai királyságok ellen. Hat kerek esztendőt töltött ott a haza dicsőségére. Mikor visszajött, napégette arccal, férfiasan, kicsit megjuházva, hogy megcsappant a hitvestársi hűsége, mindent elhagyatottan talált. Omladozott a vályog- fal, az ajtó korhadva bedőlt, semmi hang, baromfinép se csipogott. Dühösen szólít- gatta az asszonyt. Tajtékzó méreggel le- ringyózta, de még csak visszhang se felelt rá. Sehol szomszéd, csak tátogó, gyomos udvarok, gaz és magány. Kétmérföldnyire tanyájától görbülthátú, vinnyogó vénember mondta el, hogy a birtokon mindenütt vadidegen emberek izgágáskodnak és Pullius- nak fel is út, le is út. Mindene elúszott útja A velerán utolsó LEHOCKY TERÉZ
