Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Vladimír Mináč: A sértődött (elbeszélés)

is, ha meggondolom ezt a sértést, nem tudok megbocsátani, nem, nem vagyok rá képes.

— Nem kell megbocsátani.

— Hát akkor ?

— El kell felejteni!

— Maga folyton a szavakkal játszik.

— Kell tudni felejteni is. Enélkül nem lehet élni. Kell tudni a nyűgöt eldobni, ha mar nehéz.

— Szavak. Mintha könyvből olvasnám.

— Mást nem tudok mondtam kicsit sértődötten. Észrevette és elmosolyodott

azzal a fiatalos, csaknem lányos mosolyával.

— Lehet, hogy mégis segített rajtam. Meghallgatott. Már jónéhány éve senki sem hallgatott meg. Ügy érzem, hogy a nyűg mégis könnyebb lett.

Megszorította a kezem.

— Tehát felejteni?

— Felejteni!

Lehajtotta a fejét és sóhajtott.

— Ha az csak úgy menne!

— Gyerünk — mondta az asszony. Udvariasan mosolygott és alig érintette a kezem.

Elmentek, egyszer sem néztek vissza.

Fordította SZŐKE JÓZSEF

JIŔÍ HENDRYCH:

A mai állapotot röviden úgy lehetne jellemezni — s a leggyakrabban ezt is halljuk —, hogy jó átlag. Ez nem rossz. Ám semmiképpen nem érthetünk egyet azzal a törekvéssel, hogy némely emberek — méghozzá kritikai írásaikban — ebből a jó átlagból programot csináljanak, s az átlagos művek alkotását művészetünk jelszavává tegyék. Ezt az elméletet kártékony elméletnek tartom. A művészek forduljanak ellene; céltudatosan remekművek alkotására törekedjenek s ilyen irányú becsvágyaikat nem kellene korlátozniok.