Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Vladimír Mináč: A sértődött (elbeszélés)

talom már elpárolgott. Nem nagyon tét-' szett neki a magyarázatom.

— Ezek a maguk írói specialitásai, nem? Konzervatív, edény, mindez csak játék a szavakkal, és minden rendben van. De itt az életről van szó, sokak életéről. Hosszú évekig ifjúsági funkcionárius voltam és higgye el, nem voltam sem karrierista, sem papagáj. Igyekeztem mindent beleadni a munkámba, mindent, amire képes voltam, minden érzelmemet és lelkesedésemet. És mindez mivé vált? Szavakká, amit kimondhat mindenki, szavakká, csak szavakká. Minden szavakká vált, minden szavakba fulladt, a gyűlések füstjébe merült. Megmondom: kezdetben nagyobb helyért harcoltunk az embernek és aztán már csak a járási titkárságnak harcoltunk nagyobb helyért. Ezek közismert dolgok: szerveztük a lelkesedést és átszerveződtünk. De miért volt ez így? Csak nem gondolja valaki komolyan, hogy mi, ifjúsági funkcionáriusok, önmagunktól önkényesen lezártuk a lelkesedés korát, hogy akadt köztünk talán egy is, aki ne akarta volna, hogy ez a kor tartós, örök korává váljon mozgalmunknak? Mi tényleg nem akartuk. De hisz ezt senki nem akarhatta? És mégis, nézzen maga köré, hasonlítsa össze: egész más a világ.

— Ezen nem lehet segíteni — mondtam.

— Ezek az élet be.lső törvényei. A lelkesedés soha nem örökéletű, dagály és apály, amelyre hatással van például a gazdaság is.

— Magának könnyű, mindent szépen elrendezett, egymás mellé rakott, mindennek megvan a maga oka és így tulajdonképpen minden rendben van. De én beleöltem az életemet, nekem élet-halál kérdése ez. Már mondtam magának, én egyszer és mindenkorra meggyőződtem, és nem mondok le a meggyőződésemről akkor sem, ha fát aprítanak a hátamon! Lehet, hogy azt hiszi, hogy ezek nagy szavak, csak nagy szavak, amilyenekre rászoktam, de — hogyan mondjam meg magának — ez a vérem, a szívem tiszta vére!

— Ez igaz, — mondta az asszony és

szívélyesen, könyörgően nézett rám, — higyye el neki.

— Hiszen miért ne hinném?

— Te ne törődj ezzel, Anicska, — mondta a tanító. Arca ismét borús volt és öreg. — Nincs szükségem védőre, megvédem magamat Csak az a hiba, — mosolygott kényszeredetten, — hogy nincs ki ellen védekeznem. Tudja, a félreállított ember furcsa világban él. Mintha elszívták volna körüle a levegőt, mintha létezne is és nem is. Ha az ember találkozik valami régi ismerőssel, már messze meg kell gondolnia: köszönteni, vagy sem? Mert vannak olyanok, akik a félreállított embert nem veszik észre, nem akarják meglátni. Vannak olyanok is, akik meglátják és köszöntik. Milyen jól nézel ki, mondják. Megkérdezik, egészséges-e a feleséged, a gyerekek, és aztán szaladnak. Megfigyelte? A félreállított embertől még a legjobbak is menekülnek. Ügy, hogy a félreállítottnak nincs mi ellen tiltakoznia, nincs mi ellen lázadnia, be van zárva valamiféle lombikba, vagy mibe, aminek a falai simák és csúszósak, mászhat rajtuk, ahogy akar, mindig visszacsúszik.

— Légy! — kiáltott fel váratlanul a tanító. — Az istenit neki, ha úgy átváltoznék léggyé, lehet, hogy kimásznék, lehet, hogy kiengednének. De nagyon jól tudják, hogy nem változtam léggyé, nem változtam semmivé, hogy Marisa vagyok és vége.

— Kik azok az ők?

— Ők-Ők — válaszolta a tanító kedvetlenül és még ridegebbé vált.

— Csak mondd meg — mondta az asz- szony biztatva, — mondd meg, Ondrik.

Láttam rajta, hogy nem akaródzik elmondania. Vontatottan beszélt, fontolgatva, mintha ellenére beszélt volna.

— Ők, az én elvtársaim! Szívemből lel— kedzett testvéreim — mosolygott ismét kényszeredetten és fájdalmasan. — Míg ez meg nem történt, sohasem tudatosítottam magamban, hogy miniig az enyémek között vagyok, elvtársaim között. Állandóan elvtársak közt lenni, ez természetes volt, ez volt a levegőm. Nem mintha szilárdabb és mélyebb kapcsolatok lettek volna köz-