Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Vladimír Mináč: A sértődött (elbeszélés)
tünk, de amig minden a rendjén megy, amíg minden rendben van, úgy tetszik, hogy együtt állsz az elvtársaiddal, valamilyen bevehetetlen erődben, hogy együtt meneteltek, hogy cseppjei vagytok valamilyen áradatnak, és így tovább. Igen, csak amikor valami történik, valamilyen váratlan dolog, valamilyen dicséret, avagy — ami gyakrabban kijut a funkcionáriusoknak — valamilyen kritika, hacsak messziről is hallatszik valamilyen pletyka, rögtön meghallatszik az egységes lépésben valami eltérő, mintha az áradat cseppjei mozognának, mintha körülöttünk a levegő összesűrűsödne vagy megritkulna. Érdekes, hogy mindezt nem érzi az ember, ha nem róla van szó. Hány esetet láttam! És mindig mondtuk, sőt gondoltuk is, hogy ezek az esetek megszilárdítják egységes sorainkat, frontunkat, léptünket és így tovább. Tudja, ahogy mondani szokták. Soha sem jutott az eszünkbe, hogy megkérdezzük az érdekeltet, mit érez? Sőt, még az érintettek között is akadtak olyanok, akik meg voltak győződve arról, hogy áldozatot hoznak az egység érdekében. Én is kész voltam ezt kezdetben elhinni. És tudja, milyen nehéz ez? Egy pillanatig sem gondolkoznék még ma sem azon, hogy életemet áldozom a meggyőződésemért. De hogyan áldozzam fel a becsületet? Hogyan áldozzam fel a kommunisták egysége érdekében saját kommunista becsületemet? És ha még ráadásul nem is hiszem egészen. El tudja képzelni, milyen nehéz ez, író elvtárs? — El. — Lehet. Nem én vagyok az egyetlen, aki megpróbáltatásokon megy keresztül. Addig, míg velem is meg nem történt ez a dolog, az ilyen embereket vagy ellenségnek vagy hülyének, de legjobb esetben szerencsétlennek tartottam. Most már látom, hogy nem muszáj így lenni. Embersors vagy hogyan nevezhetném? — Véletlen — mondtam. — Hogyan? Hogy lehetne ez véletlen? Hogyan játszhatna szerepet a mi tudományokra alapozott munkánkban a véletlen? GERGELY VERA RAJZA
