Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Vladimír Mináč: A sértődött (elbeszélés)

tottam a vízzel telt bográcsot. A tanító ismét leült és cigarettára gyújtott.

— Marisa a nevem — mondta és szemét figyelmesen rámfüggesztette. — Furcsa név, nem? Biztos hallotta már, ha volt a járási hivatalban.

— Nem voltam.

— Akkor is, jobb, ha én mondom meg. Büntetésből vagyok itt.

— Büntetésből ?

— Ondrej — szólalt meg az asszony szemrehányón.

— Büntetésből — ismételte a tanító, szinte önkínzó gyönyörrel. — Büntetésből vagyok itt.

— Nem túloz?

— Egy csöppet se. Ide senki sem jön önként. Miféle élet ez itt?

— Nem is rossz —* mondta önvádló mosollyal az asszony. — Nekem tetszik.

— Hallja? — mondta a férje és szigorúan nézett az asszonyára. — Neki mindenhol tetszik. Csak engem láthasson egész nap, egész évben, egész életében. Neki ez elég az üdvösséghez. De nekem nem. Avagy az ember mást ne kívánjon az élettől, csak édes tekintetet?

Az asszony nem szólt, elfordította arcát.

— Most pityeregni fog — mondta a tanító fagyosan, vádlón. — Ne pityeregj, Anicska.

— Vannak pillanatok — igyekeztem helyreütni az egészet —, amikor az ilyen tekintet felbecsülhetetlen.

— Nem sírok, — mondta az asszony és felemelte fejét karja árnyékából. Erőltetet- ten mosolygott, de hangja akarata ellenére is remegett. — Miért sírnék?

— Ő már csak ilyen, — szólt elgondol^- kozva a tanító. — Repes a szíve, csak repülne, szárnyalna. Tudja, úgy gondolom, hogy mindez a versektől van. Ügy is ismerkedtünk meg, hogy verset szavalt. Akkor nekem is úgy tetszett, hogy az egész élet csupa zene, ritmus vagy ilyesmi. Hamarosan megtanultam, hogy az élet nem hasonlít sem a zenére, sem a költészetre. De ő nem adta meg magát. Nem látja az életet, nem akarja látni. Neki minden szép,

neki minden tetszik. Szépség! Költészet! Zene! Csupa bolondság!

— Hogy mondhatsz ilyet, Ondrej!?

A férj nem figyelt rá. Hozzám fordult.

— Tudja, sokszor azt gondolom, hogy mindez csupán egyetlen nagy, mindent betöltő képmutatás. Itt, Podlazon, hálistennek, van bőven időnk gondolkozni; a gyerekek ősszel nem járnak iskolába, mert jószágot kell legeltetni, krumplit szedni, tavasszal meg azért, mert sok a tavaszi munka. Néha egész héten csak ülök és gondolkozom. És olvasok mindent, ami a kezembe kerül. Még verseket is. És úgy látom, hogy egyiknek semmi köze a másikhoz, hogy egyik oldalon van az élet és a másikon az élet megszépítői, hogy az, amit írnak, nincs összefüggésben azzal, ahogy az élet folyik. Hiszen tudom én, hogy igyekeznek közelférközni az emberekhez, az élethez. De még rosszabb, ha az, amit leírnak, hasonlít ugyan az élethez, de mégis valami egészen más, nem maga az élet, hanem valami átformált, kigondolt. Mire jó mindez? Például majdnem minden könyvben valamit helyrehoznak, valakit megjavítanak. De így van ez az életben is? Mit hoznak helyre az életben, kit javítanak meg?

Ismertem ezt a hangot: így beszélnek a sértődött és megkeseredett emberek.

— Lehet, hogy sérelem érte magát, és ezért azt hiszi, hogy az életben semmit sem tesznek jóvá. Nem szabad az életre teljesen egyéni szemszögből nézni.

— Hogy nézzek rá? Nem nézhetek a más szemével! Avagy ugráljak az örömtől, ha a hátamból szíjat hasítanak? Hogy nézhet másképp az életre az ember, mint saját szemszögéből? Ne gondolja, olvastam én Lenint is, Engelst is, iskolázáson is voltam és mindent megértettem, mert ezek a dolgok érthetőek az emberi ész számára. De az még semmit sem jelent, ha az ember valamit megért. Ez még nem kötelezi semmire, sem gondolkozásában, sem tetteiben! És így az ember mégiscsak a saját szemszögéből nézi a világot, mert egyedül ez előnyös számára. Az ember mindig azt cselekszi, ami számára hasznos, és nem