Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Vladimír Mináč: A sértődött (elbeszélés)

azt, ami mások számára előnyös. Igazságosság! Ah, kipróbáltam én már azt az igazságot! Kit érdekel az igazságtalanság, ha nem őt érinti?

— Nehéz igazságot szolgáltatni. De lehet, és most kivételes lehetőségünk van rá. Meg kell tanulnunk igazságot szolgáltatni. És meg is tanuljuk, hiszen már oly sok új dolgot megtanultunk! Csak nem kell kétségbe esni. Nincs okunk a kétségbeesésre.

— Nagyon megbántották — mondta az asszony és szomorúan, bizakodón mosolygott.

— Zárjuk be a könyvet, — mondta a tanító és lemondóan legyintett, mintha jelezni akarná, hogy reménytelen ügy ez.

— Talán tehetnék valamit?

— Hányan ajánlkoztak már! Üres ígéretek! Elmegy és elfelejti. Miért vesződne idegen gonddal. Én nem is haragszom érte, én is így tennék. Minek vegyen az ember idegen nyűgöt a nyakába?

— Nem igaz, ne higgyen neki — szólt közbe hirtelen az asszony. — Ő itt mindenkinek segít, mindenkiről gondoskodik, csak önmagát gyalázza folyton. Pedig valójában nemeslelkű ember.

— Hallja? — mondta gúnyolódva a tanító, de egy kicsit mégis jól esett neki a dicséret. — Hallja? Ez megint zene, költészet. Jó, hogy verset nem ír hozzám. Pedig mindezt kényszerből teszem, az embereknek is kényszerből segítek, mert különben halálra gyötörném magamat. Nemes- lelkűség! Még mit ki nem gondol!

— Miért? Lehet, hogy igaza van.

— Ez az igazság! Higgye el nekem. — Az asszony szeme szinte égett az indulattól.

— Zárjuk be a könyvet — ismételte a tanító. — Hagyjuk az egészet.

— Lehet, hogy valóban tudna segíteni, Ondrej — mondta az asszony.

— Örömmel — mondtam.

— Nem! Hagyjuk az egészet — felelt a tanító, de láttam rajta, hogy mérlegeli a helyzetet. Hiába beszélt olyan ellenséges hangon az igazságosságról: azért volt sértődött, mert hitt az igazságosságban és

nem azért, mert nem hitt benne. Az ilyen megbántott ember sohasem adja fel a reményt.

A víz forrni kezdett a bográcsban. Megfőztem a teát és kiöntöttem a csészékbe. A tanító szó nélkül' elfogadta, a felesége túl édes köszönő mosollyal.

— Mégiscsak, — mondtam, — ha kinyitná azt a könyvet...

— Mondd el, Ondrík — szólt az asszony. Kezét a csésze alatt tartotta, hogy a tea ki ne loccsanjon, pedig a lába alatt nem volt drága szőnyeg, csak a letaposott fű.

A tanító rámnézett nyílt, figyelmes tekintetével és megrántotta a vállát.

— No és? Elmondom, lehet, hogy meg is írja. Jó lenne, ha megírná, mert nem csak rólam van szó. Nem vagyok olyan buta, hogy ne tudnám: nem vagyok az egyedüli, akit sérelem ért. Mert sokan vannak ilyenek.

— Mindig voltak — szóltam én.

— Igaz, de most ez más. Hogy magyarázzam meg magának? Azelőtt is bántalmazták az embereket, de tömegesen. Ha ide, Podlazba megérkezett a végrehajtó, reszketett minden gazda, mert a sérelem, amit a végrehajtó jelentett, mindekit érintett. Talán ezért viselték el könnyebben. Nem tudom, nem emlékszem és nem is tudom beleélni magam abba az időbe. Akkor születtem, amikor a kapitalizmus az utolsót rúgta. Nyolc éves voltam, amikor a fasizmus jött. De a fasizmusra már emlékszem. A szívemmel emlékszem a félelemre, ahogy mindent elárasztott, minden zugot és nem lehetett előle menekülni. Apám szabó volt, volt rádiónk, ami akkor még kevés embernek volt a faluban, és hozzánk jártak hallgatni Londont, Moszkvát. Kiabált apám, hogy zárjuk be alaposan az ablakokat, mert nagyon félt, hogy megfogják, de meggyőződésének mégsem fordított- hátat. Megvolt a becsülete. Szabóbetegségben, tüdőbajban halt meg, de az örökös rettegés is közelebb vitte a sírhoz. Tudja, ha bezárom a szemem, rögtön át- érzem azt a légkört, a mindent átitató közös félelmet, a dühöt a félelem ellen