Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - NYELVMŰVELÉS - Mayer Imre: A szó elhangzik az írás megmarad
néhány sikerült, szép részletet emelt ki Mács írásaiból és elismerő, biztató dicsérettel írt róluk. Az Irodalmi Szemle múlt évi első számában Dobos László örömmel állapítja meg, hogy prózánknak van és lesz utánpótlása, és az új elbeszélő nemzedék soraiban első helyen említi többekkel együtt Mács Józsefet, akinek írásait, mint állítja, a többiekével együtt „ma már irodalmi értéknek kell tekintenünk. Eddig megjelent írásaik megkövetelik, hogy irodalmi szinten foglalkozzunk velük.“ Ezt meg is tette: Mács új kötetéről (Pipafüstben) részletes, komoly és talán kissé túlszigorú bírálatot írt az Irodalmi Szemle múlt évi harmadik számában. Mindezekhez csak annyit kívánok hozzátenni, hogy véleményem szerint Mács József írásaiban a kezdet nehézségeivel való küszködése és kisebb-nagyobb stilá- ris fogyatékosságai ellenére igen szép fejlődést mutat és úgy vélem, jó reménynyel nézhetünk további fejlődése elé. Már magában az, hogy jó néhány cikkét igaz örömmel és élvezettel lehet olvasni, és az, hogy többnyire igen helyesen találja el a hangot, jól tudja felhasználni emlékeit és tapasztalatait, többnyire helyesen fogja fel a tényeket és viszonyokat, reményt nyújt arra, hogy jellemzésben és stílusban is jól fog fejlődni további munkássága során. De éppen azért mivel szép reményeket fűzünk hozzá, nem szabad elhallgatnunk gyöngéit. Az eddigi bírálatok aránylag keveset szóltak Mács munkáinak nyelvéről, stílusáról. Ez pedig elég fontos kérdés minden irodalmi mű megítélésében. Előre bocsátom azt, hogy Mácsnak határozottan fejlődő egyéni stílusa van, legtöbb írása stílus tekintetében is ígéretes. De a sok jó között akad bizony jó néhány felületesen szövegezett, elsietett részlet, és ezek bizony zavaróan hatnak az olvasóra. Jónak látom ezért felhívni figyelmét ezekre a kifejezésbeli hibákra. Lehetséges, sőt valószínű, hogy kortársai között másoknak írásaiban is akadnak ilyesféle stiláris botlások, tehát esetleg azok is okulhatnak ennek a kis cikknek megfigyeléseiből és tanácsaiból. Az első, amire fel kell hívnom Mács figyelmét, a tájszavak meggondolatlan és ezért zavaró használata. Nem jelenti ez azt, hogy általában tiltakoznám a tájszavak használata ellen, még kevésbé azt, hogy le akarnám törölni Mács írásairól a jóízű gömöri palócos kifejezésmódot. De Mácsnak meg kell tanulnia és meg kell szoknia, hogy nem egy nyelvjárási közösségnek ír, hanem minden magyar olvasónak. Ezért csínján kell bánni a tájszavakkal, mert különben a helyes kifejezés- mód első főkövetelménye, a közvetlen érthetőség ellen vétünk. Nem kívánhatja Mács olvasóitól, hogy az ő vidékének tájszavait ismerjék és értsék Ha már használja őket, úgy kell beiktatnia mondataiba, hogy az összefüggésből érthetők legyenek. Ügy kell eljárnia, amint jó népi íróink teszik, akik gonddal világítanak meg minden szokatlan tájszót. Idézem itt néhány mondatát, amelyek a tájszótár használata nélkül aligha érthetők az olvasók többsége számára. „Észre sem vette, éledt mint a tűző napon a rossz tolyú." „Ha vízkeresztkor megcseppent az eresz, akkor el kellett rakni az izeket, mert hosszú tél következett.“ „Állcsikba dugja a kisgyereket.“ „A szénakazalból tépi hamvasra az összetapadt szénát. A szénával megrakott hamvas annyira összelyuggatott, hogy óriási sündisznónak fest szénatüskéivel a gazda hátán.“ Ezeket a mondatokat bizony aligha érti meg az, aki nem ismeri a gömöri paló
