Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: A novella kérdőjelei
Csak hát a Szovjetunió meg a kolhozok - És a ravasz Csalinak meg hitvesének a töprengésben könnybe lábad a szeme." Eltekintve az egész történet irrealitásától — egy gazdát csak azért, hogy kedvet kapjon a belépésre, elvinni országszerte szövetkezetnézésre (gondoljunk csak a költségekre!), — ettől a valószínűtlenségtől eltekintve, nem áll előttünk tisztán ez írás mondanivalójának értelme és célja. Ha értelmet keresve irányítónak veszem az utolsó mondat két ellentétes jelzését — a ravaszságot és a könnyfakasztottságot — akkor az elbeszélés hatás-zavara csak még jobban felfokozódik és a lényeg a pont után sem tisztázódik. A szocialista állam öreg-gondoskodásáról szól a „Kifürkészhetetlen élet". Gergely bácsit, a volt amerikást, a faluban csak „Vivät Amerikä“-val köszöntik. Ez akkor ragadt rá, amikor egyszer régen prédikáció alatt elaludt és hirtelen felriadva, zavarában elkiáltotta magát: „Vivát Amerika“. Öreg barátja, Früstök, most így ugratja: „Ma már nincs Vivát Amerika! Vivát Európa van! De csak a jobbik felén, ahol ilyen tehetetlen vénemberek asztalára is megterem a kenyér." Ez így öregszájba adva: kissé erőltetett és papirosízű kijelentés, melyet novella- rontón maga az író még magyarázattal is tetéz: „Mert a Vivát Amerika igazában csak a húsz év előttinek szól." Egyszerű kijelentés nem ad novellát. A pont nem a kijelentő mondatért van, a pont csak akkor ül, ha maga az egész novella: egységes és töretlen kijelentés. Itt a kijelentések nem korrespondálnak a két öreg való párbeszédével, igazi önmagukból, az akkori óra adottságából folyó mondanivalójával, mely épp e közvetlen realitás révén költőiségében olyan megragadó, hogy valamit ide kell iktatni belőle. A holdat nézik mindketten. Gergely bácsi azt kérdezi: Ugyan mi tarthatja azt? „Früstök azonban nem szól, bár hozzá intéződött a kérdés. Ha az ember bizonytalan valamiben, hallgasson, ne szóljon. Gergely bácsi nem is sürgeti a feleletet, mert eszébe jut a tenger, a hajó. — Az óceánon a vízből jön fel — mutat a holdra. Erre már Früstök nyelve is viszketni kezd. — Osztán csurog-e róla? — Mi? — Hát a víz. Az öreg lopva pislog a házigazdára, mintha azt fürkészné, tréfálni akar-e véle. Aztán közömbösen veti oda: — Csurog, ha onnan jön fel." Ez a példa Mácsot dicséri az írót: népkczeli, adekvát stílusát, érzékeltető ízességét. A „Csalódás“ története, menete szintén irreális. A falusi legény elveszi az új tanítónőt. ,,Beházasoiott. Tanítónőt vett el. Aki már terhes volt. És nem tőle, de mástól." És mindez négy hónapi ismeretség után! A legény nagy sértettségében persze ott akarja hagyni a tanítónőt gyerekestől és a szégyen elől elfutni — Csehországba! De menőben a gyerekre csúszik a tekintete: „Nem megy tovább, a gyermek mosolya nem engedi: mert kéken csengő a reggel s felviharzik újból az élet.“ Ez a „mert“ nem hat: üres líra nem indokol. Az író az egész irrealitást, a valószínűtlenséget lírává futtatja: lírába kénytelen átmenteni. Ez nem az igazi, a szocialista realizmussal egyenlített, az itt szükséges lírai realizmus, hanem a valóság igazának költői vetülete. A lírai realizmus: a realitás
