Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - VITA A REALIZMUSRÓL - Leonyid Leonov: A szépség nevel
majd ölhetett kézzel. Természetesen szükséges az is, hogy kibővítsük a művészek munkaterületét, megnyerjük őket az ipar és az építészet számára. * Gyakran elmondták már, hogy nem felel meg céljának a durván kidolgozott, csúnya szerszám. Külseje hatással van a munka termelékenységére is. Bármelyik kolhozparaszt megmondja, hogy az ügyes és csinos nyelű ásó könnyebben hatol be a földbe. De hogyan festenek például az esztergapadok, amelyeket egyes üzemeink gyártanak? Mekkora az ellentét tökéletes műszaki kivitelük és csúf külsejük között! Csehszlovákiában egy kutatóintézetben beszéltem Tučný tudományos dolgozóval. Ez az ember a munkaeszközök célszerűségével foglalkozik, azzal törődik, hogy a kalapács nyele jól simuljon az ember tenyerébe, hogy a szerszám valósággal meghosszabbítsa az ember kezét. Egyszóval, hogy a munkás minél könnyebben dolgozhasson. Hozzá kell tennem, hogy Csehszlovákiában sok neves képzőművész, szobrász és mester foglalkozik ezzel a fontos és hasznos munkával. * Az utolsó kérdés, amellyel foglalkozni szeretnék, városaink külső képe. Sokat építünk. Annyit, amihez mérhetőt a városépítés történetében nem találunk. A szovjet emberek örömmel fogadták a kommunista párt kitűzte célt: tiz-tizenkét év alatt megoldjuk a lakáskérdést és megszűntetjük a lakáshiányt. Ugyanakkor nem gondoskodunk kellőképpen a házak külső szépségéről, az új utcák és terek csinosságáról, a tervezés célszerű esztétikumáról. Az új házak gyakran egyhangúan hatnak, elcsúfítják őket a mindenfelé ott felejtett deszkabódék, a tereken elhelyezett kispolgári ízléstelenséget tükröző gipszamforás és szobros szökőkutak. Szép és napos, levegős lakóházakra van szükségünk. De ugyanakkor azt is akarjuk, hogy minden háznak meglegyen a saját jellege, egy-egy részlete, amely megkülönbözteti a szomszédos épületektől. Az ember hazafelé jön a munkából, s ilyenkor jó, ha tekintete megpihenhet valamin, ami szép. A fiatalok meghitt, szép helyen akarnak egymással találkozni, s nem az utcasarki óra vagy egy rút gipszszobor tövében. (Jómagam nem tudok borzongás nélkül ránézni egy trombitáló gipsz-úttörőre. Nem szólva arról, hogy a parkok gipszszobrai drágák, ráadásul rontják a fiatalok ízlését és ez gyakran a viselkedésükön is meglátszik. Úgy hiszem, egy kis nyomozással feltárhatnánk az összefüggést az efféle gipsz- műremekek“ és a városi parkok botránykrónikája között... A városnak legyen sajátos jellege, mondhatnánk amolyan anyajegye. Szülővárosunkat nemcsak azért szeretjük, mert szélesek az utcái, hanem azért is, mert meghitt emlékeink fűződnek hozzá. Gondoljunk arra, hogy évszázadoknak építünk: magunknak és a jövendő nemzedékeknek. Végezzük hát munkánkat úgy, hogy mindenki szerethesse a városát úgy, mint mi, ha mondjuk a Kreml szürke falára gondolunk, vagy arra a fára, amelyet Turgenyev ültetett, a padra, amelyen egykor Tolsztoj ült, és a teremre, amely Lenin szavát visszhangozta. Az ilyen emlékek sok mindenre köteleznek, nevelnek. Ilyen sajátos anyajegyre van szüksége minden városnak, hogy emlékeztesse lakóját: nagy házban él, amelynek előtte már sok-sok lakója volt. Tegyük széppé városainkat és falvainkat, hogy megmaradjanak emlékezetünkben. Az ízléstelenség nem illik a szovjet emberhez. Életünk hűséges társa legyen mindig a szép!
