Irodalmi Szemle, 1960

1960/1 - HÍD - Vagyim Szpicin: Hótól szagos a sztyeppe

Moszkvából egy festő érkezett a kolhozunkba. Harmincéves lehet. Nikolaj Alekszejevicsnek hívják. Unatkozva jár a felszántott földön, minden teketória nélkül belenéz az emberek arcába. Leül a barázda szélére vagy a traktor hernyótalpára és a szűzföldeken szorgoskodó népet rajzolja. Egyszer hozzánk is eljött megnézni, hogyan fúrjuk a földet. Derékig meztelenül, napbarnítottan állt ott, haját fakóra szívta a nap, olyan, akár egy csutak szalma. Egy ideig körülöttünk ténfergett, beszélgetett, végig járatta rajtunk bánatos tekintetét.

Berajzolta a vázlatfüzetébe a fúrótornyot meg a mi hősi alakjainkat és már készült is elfelé. Ekkor pillantotta meg Lanát. Könnyű ruhában futott ki a lakókocsiból, meztelen karokkal, ringó derékkal, még szebb volt, mint máskor. Nikolaj Alekszejevics olyan meredten nézett rá, mintha gyökeret vert volna a lába.

Aztán sokáig kínozta a mi Lanánkat. Lerajzolta a torony mellett, a kocsi ajtajában, meg ahogy tulipánokat szedett.

Ruszlan messziről nézte. De az a kettő ügyet se vetett rá, vidáman tereferéltek valamiről, mintha mi többiek a világon se lennénk. Nikolaj Alekszejevics a ceruzájával hadonászott, hangosan kacagott és nevetséges fintorokat vágott.

Irigykedtünk erre a művészre, szívünk minden keserűségével meggyűlöltük, hogy ilyen egy-kettőre elhódította tőlünk Lanát.

Estefelé kettesben nekivágtak a sztyeppének. Lana előre futkosott, a festő méltóságteljesen lépkedett a nyomában a barázdák között.

Ruszlan mozdulatlanul a torony tövében, kezét a térde köré kulcsolta . ..

Már egészen besötétedett. Meleg szellő hozta a traktorok zúgását. Kigyúltak az első fények. A gépek lassan kúsznak a sztyeppén, találkoznak és ismét elválnak.

A szovhozból jövök visszafelé. A közelben hangokat hallok, valaki nehezen liheg. Közelebb megyek, megpillantom Ruszlant. Lábát szélesen szétterpesztve áll. Kezében megvillan a nagy reszelő.

— Ide többet be ne tedd a lábad! Te bitang!

— Ruszlan! Ruszlankám, elment az eszed! — hallom Lana bizonytalan hangját.

Majdnem belebotlok a festőbe. Vázlatkönyvét magához szorítva rohan a szov- hoz felé.

—i Gyere ide! — kiáltja parancsolva Ruszlan.

Lana pedig alázatosan odamegy ehhez a szörnyeteghez. Ugrásra készen állok, hogy rávessem magam Ruszlanra, ha bántani merné a lányt. Ő azonban övébe dugja a reszelőt és a kezét Lana vállára teszi...

A torony tetején magányosan világít a lámpa. Magasan a sztyeppe fölött, a csillagok szomszédságában. Ők ketten szótlanul haladnak a fény felé, meg-meg- botlanak a rögökben és nem néznek egymásra.

Vége felé jár a május. A tó felől hűvösséget hoz a szél. És ki tudja miért, még mindig érezni a hó szagát.