Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - HÍD - Vagyim Szpicin: Hótól szagos a sztyeppe
Estefelé végre kijutunk a kocsiból. Csend van. Köröskörül minden patyolatfehéren csillog. A hó a legfurcsább alakokba türemkedett. Mintha nem is a kazah sztyeppét látnánk magunk előtt, hanem valami mesés, holdbéli tájat. Fegya nincs sem a kolhozban, sem a faluban. Egész éjszaka dübörögve és tülkölve járják a traktorok a sztyeppét. Hiába. Hová lehetett az a fiú? Szemjon Szemjonovics jön vissza a faluból. — Látták a Fegyátokat, — kuporodik le a kályha mellé és buzgón dörzsölgeti kurta ujjait. — Vonatra ült és elporzott. Nekem ugyan nem jár túl az eszemen! Régen keresztül láttam rajta: ravasz fickó, az ilyennek büdösek a szűzföldek! — Ki látta? — Az emberek ... Nem tudjuk elhinni. Odakinn megint visszatért a tavasz. Szagos a hó. A lakókocsink ereszéről jégcsapok lógnak. Csöpög belőlük a víz. A sztyeppén mindenféle apró kék tavakba gyűlik az olvadt hóié. Nyirkos hullámokat verve traktor kapaszkodik fel a dombra. — Megtalálták a pajtásotokat! — harsogja túl a motor dübörgését a traktoros. — Kik találták meg? Kővé dermedten meredünk rá. A traktoros egy hószigetecskére ugrik le a gép nyergéből, s ahova lép, a labanyoma azonnal megtelik vízzel. — A hóban fekszik három kilométerrel a falu előtt, — magyarázza, amikor egyet szusszant. — Ott vannak már mind: az igazgató, a milicia... Didergető magányosságot érzek. Ki tudja, miért pillantanak valamennyien Szemjon Szemjonovicsra. A mester csak áll, mintha mi sem történt volna. — Hát hogy is volt az: „vonatra ült és elporzott“? — Az emberek beszélték. Mi közöm hozzá?! Csíz szemében dühös szikrák gyúlnak. — Maga is világot próbált ember! — köp egyet. Libasorban haladunk, kerülgetjük az olvadó hó támasztotta kis tavakat, megyünk, hogy utoljára lássuk Fegyát. Hasmánt fekszik a havon, maga alá húzott lábakkal, mintha aludnék. Csontos lapockája élesen kirajzolódik a nedves trikón keresztül. Zsebéből zsák lóg ki, ugyanaz, amelyben a kenyeret hordtuk. Lana iszonyodva néz Fegyára. A szívemben hihetetlen valami megy végbe. Mintha minden dobogna, zakatolna, összeomlana bennem. Kibírhatatlan a hó szaga, szédül tőle a fejem. — Fegya! — suttogja Lana. — Miért tetted? Fegyát a faluban temettük el. Sírjához fagúlát állítottunk, tetején vörös csillaggal Mint a katonáknak. A holmiját elküldtük Tambovba az édesanyjának. Volt egy ember és nincs többé. A sztyeppén napról napra nagyobb a hőség és a szárazság. Felszántották már az első barázdát. Feketén, mélyen és párázva húzódik végig a föld hátán. Éjszakánként, amikor köröskörül kigyúlnak a traktorok fényszórói, az embernek az az érzése támad, hogy óriási város nőtt ki a földből.
