Irodalmi Szemle, 1960

1960/1 - HÍD - Vagyim Szpicin: Hótól szagos a sztyeppe

— Ez az első kőzetfúrás az életemben! —< kiáltja lelkesülten Lana.

Estefelé megérkezik a traktor. Fegya hozott nyersolajjal teli hordókat. Megáll az ajtóban és megtántorodik... Halottisápadt, mint a fal. Csak a füle és az orra hegye virít vörösen.

— Hol van Ruszlan? — mordul fel és rohan be a kocsiba.

Részeg. Életében először itta le magát.

— Lana! — ordítja szila jón.

Hallani, hogy az ajtón belül kattan a rekesz.

> — Miért zárkózik be?

Fegya nekifeszül áz ajtónak, amely reccsenve felpattan. Minden olyan gyorsan játszódik le, hogy nincs időnk lefogni a fiút.

— Eredj aludni, — szólt rá nyugodtan Lana.

— Nem megyek! A diákod még irogat? Mért nem beszélsz már róla?

Csak erőszakkal sikerült kivonszolni Fegyát a kis kamrából. Annyi erő van benne, akár a megfeszített rugóban.

— Ne haragudjatok, fiúk. Csak az igazságot akartam megtudni. Miért kell neki ma az egyik és holnap a másik? Miért tehetnek meg az ilyenek mindent, amire kedvük támad?

Ruszlan jön. A fúrótorony körül tett-vett valamit, s mihelyt meghallotta a kiabálást, rohant a lakókocsiba.

Sokáig nézte az ajtót, fölemelte a földről a reteszt és a kályha mellé dobta.

— Többé nem lesz rá szükség, — és súlyos pillantással nézett végig rajtunk.

Már második napja dühöng a hóvihar. Nekifeszül a lakókocsinak, dermesztő

hidegen keresztül fúj rajta. Mindnyájan a kályhához húzódunk, a táncoló lángokat nézzük. A mennyezeten riasztó árnyak motoznak. Abban reménykedtünk, hogy hamarosan ránk köszönt a tavasz, melengetőn sütni fog a nap, és nem gondoskodtunk tartalék élelmiszerről. így aztán most rághatjuk a kétszer- sültet.

Valamennyinek gyalázatosan rossz a kedve.

— Ha egy kis friss kenyér volna, — szólal meg álmodozva Lana. Olyan, mint valami szép kis egér. Megbújik a sarokban és kenyérhéjat rágcsál. És még ő akar a vezetőnk lenni!

Leereszkedik az éjszaka. Sokáig nem tudunk elaludni. Forgolódunk a prics- cseken. Sóhajtozunk.

Reggelre látjuk, hogy Fegya eltűnt. Eltűnt az üres zsák is, amivel kenyérért szoktunk járni. Üresen feketéllik a szög a falon.

— Szerelmes bolond! Képes nekivágni ennek az ítéletidőnek, még ott pusztul a viharban! — Csíz sötéten pillant Lanára.

Kinyitom az ajtót. A szél kitépi a kezemből és a falnak vágja. Egy lépésre se látni, köröskörül sűrű fehér minden, akár az aludtej.

— Fegya! — kiabálunk, de a szél belénk fojtja a szót.

Néma a sztyeppe. Szürke árnyak rohannak végig rajta, irdatlan hóhegyek vándorolnak, maguk alá temetnek mindent.

A lakókocsiban kínzó a nyugtalanság. De mit tehetünk?

— Micsoda ostobaság, — jegyzi meg dühösen Szemjon Szemjonovics. — A legkevesebb, amit az embertől elvárhatsz, hogy egy kis esze legyen...