Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - FIGYELŐ - Az Égő föld helye és jelentősége Egri életművében (Turczel Lajos)

méltatói közül Tóth Tibor1) és Jozef Bobok2) ebbe a hibába estek bele, valószínűleg annak folytán, hogy értékelésükhöz kizárólag az átdolgozott kiadást vették alapul elfelejtkezve vagy nem tudva arról, hogy az első kiadás és az átdolgozott között lényeges eszmei különbség — és húsz évi idő- és történelmi távolság van. Amit ők az Égő föld hangsúlyozott fasiszta-ellenes beállítottságáról mondanak, az a fasizmus előretörése idején kiadott eredeti változatra vonatkoztatva nem állja meg a helyét. Az 1957 —58-ban végrehajtott átdolgozásról pedig csak valami furcsa fordított anticipációval — és még akkor is túlozva— lehetne állítani mindezt.

Ismét arra utalunk, amit már fentebb hangsúlyoztunk: Egrit az Égő föld megírására kizárólag a tetszetős szerelmi téma Inspirálta és Rosamunda és Albion híres szere.mi történetéről színes, romantikus regényt írt. A szerelmi történet romantikus és tragikus bonyolultságát — a pezsgő, áradó stíluson és a főszereplők erőteljes lélekrajzán kívül — főképp a történelmi háttérrel motiválta, valószínűsítette. Ezt az alapjaiban és kontúrjaiban rendkívül reális történelmi hátteret Egri hatalmas és hatásos freskóként festette oda a szerelmi történet mögé. A téma által megkövetelt romantikus alaphang és stílus aztán szinte heroikus jelleget kölcsönzött ennek a monumentális háttérnek, hősivé szublimálta a benne adott nyers és vad történelmi realitást. Hogy ez a történelmi hitelességében heroikusnak tűnő középkori barbárság a könyv születésekor eszmeileg mennyire előnytelenül hatott, arról már szólottunk. Mindenesetre az írónak művészileg nem vethetünk érte semmit a szemére, politikai ébertelenségét azonban emberileg joggal felróhatjuk neki.

A mondottak után mindenki számára érthető lesz az, hogy az Égő föld átdolgozásának gondolata Egriben az újrakiadás szándékával párhuzamosan született meg. A szándék és gondolat tetté vált és az Égő föld az elmúlt évben, átdolgozott formájában ismét az olvasók elé került.

Ami m)st már magát az átdolgozást illeti, ezzel az írónak nem volt túlságosan nehéz dolga. A regény alapszerkezetén úgyszólván semmit sem kellett változtatnia, mert az eszmei átépítéshez szükséges új elemeket szervesen bele tuuta illeszteni a regény cselekményének főfolyamába. Az átdolgozást tulajdonképpen két mellékalak: Maxentius és Medve szerepének a kibővítésével és exponálásával hajtotta végre.

Maxentius, Alboin görög orvosa a regény eredeti kiadásában csak a királynő egészségi állapotáért felelő egészségügyi alkalmazott funkcióját töltötte be. Ez a rokonszenves és kissé szkeptikus, kissé sztoikus bölcs ember az átdolgozott kiadásban már a gyötrődő és a barbárságból kiutat kereső humánum hordozójává lépett elő. Maxentius alakjának eszmei átépítése sikerültnek mondható. Az alak eredeti realitásából nem vesztett, új vonásai nagyobbrészt harmonikusan simulnak rá az első kiadásban mégcsak vázlatosan adott emberi arcélre. Maxentius eszmeileg exponált alakjának reális egyensúlya csak azokban a jelenetekben billen meg erősebben, amelyekben szemmelláthatólag az író arca kandikál ki a maxentiusi maszk mögül. Ilyesmivel találkozunk például a negyedik könyv első fejezetében a 265 —67-ik oldalon. Itt hamisan, anachronisztikusan hat az a történelmi-materialista tájékozottság, a- mely Maxentiusnak a Spartacus-lázadásá- ról való elmélkedését jellemzi. Maxentius helyett itt kétségtelenül az író beszél. Elmondja mindazt, amit erről a történelmi eseményről ma illik tudni.

Az eszmei átdolgozás céljából kiválasztott másik mellékalakot: Medvét az írónak összehasonlíthatatlanul jobban, erősebben kellett felnagyítania, mint Maxentiust. Medvének az eredeti kiadásban — a folyamatosan szereplő görög orvossal szemben — még semmilyen szerepe nem volt, a cselekményben szürkén, észrevétlenül és névtelenül (!) éppen hogy csak felbukkant. Viszont az átdolgozásban neki jutott a jelentősebb szerep. A rabszolgarendszeren kiváltsá- gosabb helyzeténél és hivatásánál fogva bizonyos fokig kívülálló és a barbárságot kívülről szemlélő magányos Maxen- tiusszal szemben Medve a rendszer alapvető, elnyomott osztályának a képviselője, ezrek gondolkodásának, vágyának a megtestesítője. A primitív Medvében érzékeny emberi egyénisége ellenére is csak pislákolni tud az, ami Maxentiusból sugárzik: az igazságot kereső emberség. Attól a szikrától azonban, ami Medve lelkében a tehetetlenség pernyéje alatt szunnyad, alkalmas pillanatban ezer és ezer hamuba fojtott lélek gyulladhat

’) Egri Viktor 60 éves, Irodalmi Szemle, 1959. 1. szám. z) Zdravica šeťdesiatníkovi, Kulturrtý Život, 1958. 51 — 52. sz.