Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - DISPUTA - Koncsol László: Egyeniség, kor, hagyomány

tel. Mindig újat adni, mindig a mai embert írni, — ez a kényszer hajtja, gyötri az igazi nagy művészeket.

Ha a költők tekintetbe is vesznek bizonyos példákat, orientációkat, elméleteket, kell hogy mindenekelőtt önmagukban, az ösztönösséget tudatossággal támogatva építsék ki saját külön világukat, lelkiségüket, csiszolják látásukat, alkossák a maguk külön művészi egyéniségét. Problémákat keresni és problémákat látni, — ez a költői egyéniség és nagyság, bátorság és eredetiség alfája és ómegája.

így lehet líránk sokszínű és mégis egységes, mert az egyéniség nem zárja ki az igazi, mély, lényeges egységet. Az egyéniség az egység sokfélesége egy adott koron belül.

Épp most kezd költészetünk ezirányban kibontakozni, színesedni. S ez örvendetes jelenség: eredmény. Kell, hogy a kritika támogassa ezt a fejlődést jobban, mint eddig bármikor. Én még a költők sokat kifogásolt öntépő befelé-fordulását sem kifogásolom, ha ezt líránk előző fejlődési stádiumainak szemszögéből nézem. Ez ugyanis — ha a teljességet, mint jogos művészi követelményt hangoztatjuk — feltétlen gazdagodást jelent. Sőt: ahol ez a befeléfordulás bekövetkezett, ott ezt látom a korábbi sekélyességból való kibontakozás egyedül lehetséges, lélektanilag és művészileg egyedül indokolt, logikus útjának. Mint stáció szervesen kapcsolódik az adott, konkrét, társadalmi és művészi körülmények közptt egy- egy életútba. A vívódó lírát nem mint visszaesést, hanem mint elmélyülést, katarzist, mint nemes értelemben vett tisztulási folyamatot kell felfognunk, amely több jóra, mint rosszra vezethet. S általában: kell, hogy így perspektivikusan értékeljen a kritika minden őszinte költői útkeresést, pillanatnyi megtorpanást, válságot és formakeresést is.

Még néhány szót a hagyományokról. Minden nagy életmű örök, mert emberi: igaz és szép. S mert ilyen, — hagyománnyá válik. A hagyományok: útirány, állandóan ható tendencia, folytonosság, melynek megszakadnia nem szabad. Ha korunk költészete emberi, 2zaz igaz és szép lesz, — hű marad a hagyományokhoz. Petőfi a királyok ellen lázit ott, Ady a Tiszák, nagypapok, grófok és a mágnások fejére szórta átkait, József Attila a tőke döntésére szólította fel a proletárt. A konkrét tartalom változott, de mindhármukat, más-más korban, egy és ugyanazon indulat fűtötte: az igazságtalanság, a zsarnokság, az egyenlőtlenség szenvedélyes, kiengesztelhetetlen gyűlölete. Mindhárom hű volt a hagyományokhoz, elődeihez, vissza az első leigázottak ősi, mélyen emberi lázadásáig, de min- denik hozott egy tartalmi és formai többletet, amit elődje még nem hozhatott. Saját egyéniségét és saját korát. A hagyomány: a haladó szellem folytonossága, az emberség Ariadne-fonala is. A mai szlovákiai magyar költészet azonban csak úgy lehet élő, azaz úgy válhat majd egykor maga is hagyománnyá, ha — a hagyományok szellemében — ezt a többletet hozza: saját korának lényegét, népe legszentebb érzéseit, a kortársak lelkében tálán csak álig-alig nyiladozó új gondolat- és érzésvirágokat.

Ki legyen hát lobogónk? Petőfi? Ady? József Attüa? Vagy talán Fábry? Győri Dezső? - A felelet könnyű: együttvéve és külön-külön mindahány. Mi itt csak egy tanácsot adhatunk: jobban, mint eddig.

KONCSOL LÁSZLÖ